A kezemben egy könyvvel, a bejárati ajtó előtt álltam és a csengőszámot kerestem. Lakótelepi ház volt, a nevek apró betűvel voltak kiírva, le kellett vennem a szemüvegemet, hogy le tudjam olvasni. Az udvarias megfogalmazás, hogy minden író hiú egy kicsit. A realista megfogalmazás, hogy minden író nagyon hiú. Színtiszta szillogizmus: Én író vagyok, minden író hiú, tehát én is hiú vagyok, s mint hiú ember, szeretek találkozni az olvasóimmal, hogy lássam, hogy írásaim milyen hatással vannak rájuk, mit vált ki belőlük. A többi már okozat: ha valaki kér tőlem egy dedikált könyvet, és a közelben lakik, lehetőleg személyesen viszem el neki. Nem csak azért, hogy megspóroljam a postaköltséget, hanem a beszélgetés élményéért is.
Az ajtó kinyílt, bementem. A lakásban egy mosolygós hölgy fogadott. A lakótelepi lakásoknak meg van a külön esztétikája: a szűk, geometrikus, minimalista egyentereket mindenki felfokozott módon akarja otthonossá tenni, így még jobban árulkodik a lakójáról, mint egy tágas tér. Ennek a térnek nem hangulata, hanem enteriőrje volt: a sok könyv, a régi bútorok, a képek a falon egy letűnt kor polgári miliőjét idézték fel.
- Kérsz egy kávét?
- Soha nem utasítanám vissza.
Amíg a kávét készítette, dedikáltam neki a könyvet. Amikor elkészült, leült velem szemben és átadtam neki, s ő mosolyogva olvasta az ajánlást.
- Köszönöm, ez nagyon kedves, olyan őszinte.
- Csak úgy érdemes. Örülök, ha tetszik.
- Szeretem a boldogságbolt meséidet. Tudom, ezt sokan elmondhatják, de nekem különösképpen fontosak ezek a mesék.
Egy pillanatra elhallgatott, mint aki azon hezitál, hogy folytassa-e… Kortyolt egyet a kávéból, és kicsit halkabban folytatta.
- Tudod… Azt hiszem egyszer én is találkoztam az öreg örménnyel. Csak akkor nem ismertem fel. Ha van annyi időd, elmesélem.
Bólintottam és a nő mesélni kezdett…
A lány a vonaton utazott, igazi cél nélkül. Tulajdonképpen szeretett vonatozni, bámulni kifele az ablakon, nézni az elsuhanó tájat, s ha néha egy-egy ház vagy falu tűnt elő, elképzelte, milyen lehet bennük az élet… Az élet, még előtte állt, s ilyenkor, mintha egy leporellót lapozgatott volna, amiből kiválaszthatta volna, ő milyen sorsot szeretne magának.
A nagy semmit-gondolásban észre sem vette az öregembert a szemközti ülésben. A nagyapjára emlékeztette: ő ült így a vasárnapi ebéd után a foteljében, úgymond, pihentetni a szemét, de közben, mintha elégedetten figyelné a leszármazottjait. Ez az öregember is mintha csukott szemén keresztül őt vizsgálná. Mintha sejtését akarta volna megerősíteni, az idegen kinyitotta a szemét, ránézett és udvariasan köszöntötte:
- Kezeit csókolom, kedves kiasszony. Remélem, nem tűnik túlzottan intimusnak a kérdésem, ha megérdeklődöm, hogy min jártak a gondolatai?
Olyan valószínűtlen volt a kérdés, hogy a lány felnevetett:
- Tulajdonképpen semmin… Azaz, az életen. És az, hogy mit kezdjek vele.
- Ne mondja kérem, hogy ez semmi… Az életben a legfontosabb kérdés az élet és az, hogy mit kezdjünk vele. Önnek mi a célja?
A lány kinézett az ablakon, mint aki maga előtt is titkolni akarja:
- Szeretnék boldog lenni.
Az öreg megsimogatta a szakállát:
- Ha szabad megjegyeznem, ez valahol minden ember célja, a kérdés csak az, hogy milyen úton és milyen áron. Konkretizálná esetleg kicsit?
- Azt hiszem, azt szeretném, amit minden lány… Férjet, gyerekeket, barátokat. Szeretném, ha boldog emberek lennének körülöttem.
- Nos, ez egy teljes életnek tűnik… Kezdjük az elején: milyen férjet szeretne?
- Egy társat, aki kitart mellettem egy életen keresztül. Lehetséges?
- Természetesen.
- Hol találhatok ilyen embert?
- Ilyen embert nem lehet találni, az ilyen embert meg kell formálni.
- Hogyan formálhatjuk meg a másikat?
- Ön még nagyon fiatal… Ha megtalálja a társát, együtt fognak formálódni, amíg igaz társakká válnak.
- És milyen egy igazi társ?
- Olyan, aki elfogad minket minden hibánkkal és akinek mi is el tudjuk fogadni a hibáit. Olyan, aki mellett jobbá akarunk válni és akit segíteni tudunk jobbá válni. Az igazi társ nem kötelesség, hanem lehetőség.
- És boldog emberek lesznek körülöttem? Szeretném, ha nem csak én lennék boldog, de a világ is körülöttem.
- A megoldás egyszerűbb, mint gondolná: tegye boldoggá az embereket, legyen a segítőm.
- Miért, ki ön?
- No, de kérem! Ennek a kérdésnek még nem jött el az ideje.
- És hogyan tegyem boldoggá az embereket?
- Mindenkinek azt adja meg, amire szüksége van, nem azt, amit adni akarunk. A legtöbb ember, aki boldogságot akar adni másoknak, egyben birtokolni is akarja. Mások boldogságának eszközei, ne céljai akarjunk lenni.
- Ezt nem teljesen értem…
- A gyermekekre gondoljon, akikre árvaság vár. Megteheti, hogy néhányat befogad, de mi lesz a többiekkel? Lehet, hogy sokkal többet tud segíteni, ha segít a gyerekeknek olyan szülőkre találni, akik gyermekre vágynak, de az Úr, valamiért nem adott nekik.
- Furcsa példa, de azt hiszem, értem.
- Biztos vagyok benne, hogy egy nap meg fogja érteni: igazából csak azt tudjuk megőrizni, amit el tudunk engedni. Ha görcsösen ragaszkodunk egy elképzeléshez, egy emberhez, csak hamarabb veszítjük el.
- Szabadnak lenni…
- Igen: csak a szabad ember lehet igazán boldog. A szabadságnak azonban sohasem az a mértéke, amit magunknak kiharcolunk, hanem az, amit másoknak meg tudunk adni.
- És boldognak - suttogta a lány.
- A boldogságnak is ugyanez a mértéke: nem az, ami boldogságot megélünk, hanem amit másoknak adunk. A boldogság ára pedig, hogy el tudjuk engedni, amihez ragaszkodnánk szívünk szerint…
- Hát ez a történetem - fejezte be a mesélést a házigazdám.
- És ezzel már vége is volt a beszélgetésnek?
- Igen. Elgondolkoztam azon, amit mondott, kinéztem az ablakon és amikor visszanéztem, már sehol sem volt… Aztán arra gondoltam, hogy biztos elbóbiskoltam, és álmodtam az egészet. Azért nem felejtettem el, és amikor válaszút, vagy próba elé állított az élet, mindig erre a beszélgetésre gondoltam.
- Köszönöm, hogy elmesélted.
- Köszönöm, hogy meghallgattad. Szóval, amikor elolvastam a könyvedet, akkor értettem meg, hogy mindez nem álom volt, hanem valóság. Ha találkoznál az öreg barátoddal, mondd meg kérlek, hogy a lány a vonatról szeretettel üdvözli.
- Ha találkozunk ígérem, átadom.
- Még egy kávét?
- Köszönöm nem, indulnom kell, várnak rám.
- Akkor boldog ember vagy - mosolyodott el.
- Én?
- Igen. Mert az is a boldogság egyik formája, ha valaki vár ránk.
És ebben a pillanatban megértettem valamit: ez a nő valóban az öreg örmény üzlettársa.
Barátomnak, Danicának, 2024.02.19.