Valahol a nagy víztől egy félórányi járásra virágzott egy őslevendulás, már senki sem emlékezett arra ki ültette és mikor, de minden nemzedék szorgosan gondozta, mert tudták, hogy a levendula virága egyszerre ad egészséget a testnek és a léleknek és repíti a szellemet az egész felé.
A kislány mindig vágyakozva nézte a kékeslila mezőt, amikor a szülei kezét fogva elsétált mellette. Vonzotta a hely, szeretett volna berohanni, ráfeküdni a virágokra, meghempergőzni és átölelni minden egyes csokrot, külön-külön. Bár szófogató és szerény kislány volt, de a szüleitől mindig levendulaszínű ruhadarabokat kért: szeretett volna minél jobban hasonlítani kedvenc virágaihoz.
Egy szép nap eljött a várva várt alkalom: már nagycsoportos óvodás volt, amikor a szülei egyedül engedték el a nagymamájához. A kislány csalafinta módon nem az egyenes utat választotta, hanem nagy ívben megkerülve a falut a levendulás felé ment. Most jön el a pillanat, amikor egy lopott órácskában egyedül lehet kedvenc virágaival. Szaladt a réten át, ugrott az árkon át, reptette a levendula varázsos illata. Elérte az első sort, széttárta karjait és belevetette magát.
S nem telt bele egy perc sem és már az egereket itatta bánatában, így talált rá a kisfiú:
- Miért sírsz Levendulalány?
- Ne hívj így, nem vagyok levendulalány, utálom a levendulákat.
- Miért ne? Nem szereted már a levendulát?
- Utálom, gonoszak. Elvarázsolt az illata, a szépsége, amikor beteg voltam ezzel gyógyított az édesanyám, de most, hogy közelről megismertem, rájöttem, milyen gonosz ez a virág.
- Miért, mit tett veled?
- Amikor futottam, elestem benne, amikor átöleltem, megszúrt, amikor ki akartam jutni, körbezárt. És nagyon fáj a bibim – mutatta a kisfiúnak a karcolásokat a lábán és a karján.
- Talán nem jól szeretted a virágot, és ezért fájt. Futottál, amikor csak lépned kellett volna, öleltél, amikor simogatnod kellett volna és menekültél volna, amikor mellette kellett volna maradnod. Néha a szeretet nem más, mint figyelni a másikra, hogy milyen szeretetre vágyik.
- És akkor nem fog fájdalmat okozni?
- Dehogynem! – nevetett fel a kisfiú. – De a szeretetet ez a fájdalom teszi majd értékessé. Ha ismered a tüskéket, csak akkor fogod igazán érezni, milyen finom az illata, milyen szép a színe.
A kislány nem értette igazán, mit magyaráz a kisfiú, még nagyon fájtak a sebei, s tudta, a szülei is leszidják majd a szétszakadt ruhácskájáért.
Hetekig kerülte a levendulást, s amikor a szüleivel újra arra sétált, már nem volt az a varázslatos színe és illata, amit annyira szeretett azelőtt. Mégis, amikor a közelébe ért, végre megértette, hogy miről beszélt a kisfiú: a szeretet ára mindig a fájdalom és mindig megéri.
Mák Klári életrekeltésében
Eszterrel felolvasva
Bíró Gabriellának - fotó: Jázmin fagyizó