Van egy kis kávézó, nem messze a Tisza-tó partjától, egy félreeső utcácskában, amit nem talál meg, csak, aki keresi, de akinek el kell jutnia oda, megleli.
Késő tavaszi nap volt, amikor az időjárás felülírta a naptár szerint várhatót: hideg szelek fújtak, s szemerkélt az eső. A kávézó minden asztala foglalt volt, a férfi tanácstalanul nézett körbe és szomorúan állapította meg, hogy állva kell elfogyasztania frissítőjét. Az ablak melletti asztalnál ülő asszony azonban kedvesen rámosolyodott:
- Üljön le ide, ha nem zavarja a diszharmónia.
- Nagyon köszönöm – ült le vele szemben a férfi. – De hogy értette azt, hogy diszharmónia?
- Hát úgy – emelte fel nevetve a csészéjét a nő – hogy én teát iszom. Hogy illik össze a kávé és a tea? Hallottam, hogy kávét rendelt.
- Köszönöm, jól – felelte udvariasan a férfi. – Mindenesetre jobban, mint a május és az eső. Lehet, hogy aranyat ér, de nem az utazóknak.
- Üzleti út, vagy csak pihenni jött?
- Inkább az utóbbi. Szerettem volna körbebiciklizni a tavat. Van, hogy az embernek mindenből elege van és szeret nekivágni a világnak és tekerni, amíg csak bírja.
- Hogy a végén oda jusson el, ahonnan elindult?
- Talán igen, csak fáradtabban és büszkébben. Csak jött az eső.
- Mindennek meg van a maga célja az életben. Ha szép idő lenne, nem jött volna ide egy kávéra. Ha van kedve elmesélni, szívesen meghallgatom, hogy miből lett elege.
- Mindenből, a napi küzdelmekből, a reménytelenségből. A szokásos…
Mielőtt folytatta volna, a tulajdonosnő megjelent a frissen gőzölgő kávéval.
- Köszönöm – vette át a férfi. – Nagyon szép a csésze.
- Örülök, hogy tetszik. Többféle is van, s mindig megpróbálom kitalálni, hogy kinek milyen csésze illik a hangulatához.
- Régi emlékeket idéz… A nagymamámnak volt ilyen csészéje, még a régi időkből. Míves.
- Köszönöm – bólintott a tulajdonosnő – váljék egészségére!
Mikor újra kettesben maradtak, a férfi megkérdezte a nőt:
- És ön? Itt lakik?
- Nem, kicsit távolabb, de én is ide szoktam jönni, ha, ahogy mondta, mindenből elegem van. Ha elhagytak, ha elhagytam valakit, ha megfáradtam, vagy ha nem tudok mit kezdeni a bennem lévő energiákkal. Sötöbö. Érzi ezt az illatot?
- Levendula?
- Igen. Az örökkévalóság és a gyógyulás illata. Látta, hogy mindenki másféle csészében kapja, amit kért? Hogy a falidíszek különböző stílusúak?
- Igen, észrevettem… Mégis, mintha az egész harmóniában lenne.
- Igen, mert aki nézi, annak kell megteremtenie az összhangot. Látott már régi, orosz ikonokat?
- Rubljov?
- Még régebbieket. Rubljov túl nagy művész volt és azáltal lett nagy, hogy újraértelmezte a hagyományokat. Nem, amiről én beszélek, a régi, névtelen mesterek ikonjai. Azokon is ezer részlet volt, össze nem illők, a ma embere nem érti, hogy mit keresnek ott, de ha nem akarja megmagyarázni a maga racionalitásával, hanem csak hagyja, hogy hasson a lelkére, az megtisztul. Azt hiszem, ez a kávézó is ilyen, segít, hogy össze tudjam rendezni harmóniába az életem darabkáit.
- Csak nem azt mondja, hogy ez egy elvarázsolt hely!
- Ne higgyen az ismerőseimnek, a közvélekedéssel szemben nem vagyok boszorkány! Csak ezen a vidéken minden helynek meg van a maga titka: egy régi templom, egy ősi sír, föld alatt nyugvó apátságok… Azonban a legtöbb ember nem veszi észre ezeket a csodákat, figyelmetlenül elszáguldozik mellette.
- Például biciklivel?
- Nem én mondtam! – nevetett fel a nő. – De igen. Elmegyünk a titkok és a csodák mellett, de egy ilyen helyen, mint ez a kávézó, egy pillanatra megállunk és felismerjük, és az össze nem illő részletei az életünknek harmóniába kerülnek. Látja az órákat a falon?
- Igen. Nem túl udvarias figyelmeztetés, hogy rohan az idő, hogy elfut mellettünk az élet.
- Csak nézőpont kérdése. Én, ha ránézek, akkor azt látom, hogy felesleges loholni, van még időnk, akárhány évesek is vagyunk, előttünk az élet, és ez az élet még sok boldogságot tartogat.
- Azt hiszem, értem…
- Jó válasz, csillagos ötös! Ha azt mondta volna, hogy tudja, akkor biztos lettem volna abban, hogy nem érzi, hogy mit akarok mondani. De – nézett a falon lévő egyik órára – akár korai, akár kései az időpont, nekem indulnom kell. Örülök, hogy találkoztunk, remélem, újra egymásba akadunk, itt vagy máshol.
- Én is. És köszönöm a helyet és a szavait. Majd gondolkozom még rajtuk.
- Gondolja tovább, vagy gondolja ellen… Ahogy jól esik. Isten áldja!
- Viszontlátásra.
A férfi még sokáig iszogatta a kávéját és közben arra gondolt, hogy milyen keveset ismert meg a nő sorsából, hogy mi az az összevisszaság, amit össze kellett illesztenie – vagy tulajdonképpen mindegy is: minden ember sorsában más a káosz, mégis, mindannyian ugyanarra a harmóniára vágyakozunk.
Ezt a kávémesét a tiszafüredi Jázmin Fagyizó hangulata ihlette.
Remekül visszaadtad a hely hangulatát! Ezek után ideje megismerned! Grt!