A patakká vált leány balladája

Útban Zalánpatakról Szárazajta felé egy gyönyörű patakvölgyön keresztül vezetett az utunk. A táj szépsége mellett még dolgozott bennem mindaz, amikről erdélyi és partiumi barátainkról sokat beszélgettünk, s lassan szavakba öltözött a gondolat.

Kicsi lányka, egymagában,

ül pataknak a partjában,

szíve fája, messze húzza,

el otthonról, nagyvilágba.

„Édesanyám, drága szülém,

mi van túl a hegyeken?

messzi földek ezer csodája,

lenne lelkem boldogsága!”

„Ne vágyj messze, kicsi lányom,

ne vágyjon lelked cifraságot!

Otthonod e hegyek védte,

erdőmélyi patak völgye.”

Vágyott a lány messze-messze,

lett volna szél, vagy egy felleg,

mit nem kötnek meg a hegyek,

sem szüléje óvó félte.

Nem hallgatott már a szóra,

elszökött a kis leányka,

patak partján, mint ó ruhát,

levetette gyermek múltját.

Ráfeküdt a tiszta vízre,

és vízzé vált maga is,

vitte messze patak sodra,

új világba, nagy városba.

Belefolyt a nagy folyóba,

piszkos vize feloldotta,

a tenger is magába fogta,

 elvesztette önmagát.

„Ó ha egyszer, csak még egyszer,

visszatérnék kis falumba,

nem vágynék már messze tova,

boldogságom lenne teljes.”

Megszánta a vén napocska,

sugarával simogatta,

felhő lett a kicsi lányka,

szél sodorta otthonába.

Régi patak, erdő mélye,

facsart belőle könnyeket,

és mint eső, hullt a földre,

otthonába hazatért.

Beitta a földnek mélye,

belőle új éledt fakadt,

öreg fában, kis virágban,

otthonának része lett.

#Erdély #Zalánpatak