M-nek
A vadász hátra hagyta kísérőit, és a szarvas nyomába eredt az erdőben: egy királyi vadat, csak király teríthet le! Az agancsos azonban ügyesebb volt, mindig csak egy-egy pillanatra tűnt fel, nem hagyta, hogy íjával célba vegye. Már épp feladta volna a vadászatot, amikor egy forrásnál minden erdei állatnál nemesebb vadat pillantott meg: egy leányt, akinél szebbet még nem látott.
- Ki vagy te, kinek szépsége még az égi szentekét is meghaladja?
- Hogy ki vagyok, legyen az én titkom, az, hogy kinek látsz, legyen a tiéd! - nevetett fel a lány.
- Megpihenhetek nálad?
- Ha békét keresel, a szívem nyitva áll - bólintott a lány.
- Nem is kérdezed, ki vagyok? - kérdezte a király.
- Ha tudnád, hogy ki vagy, elmondanád... De most még csak azt tudod, hogy kinek tartod magad.
A férfi, aki már nem volt se király, se vadász, az elkövetkező két napban úgy érezte, megtalálta önmagát és szívesen kimondta volna a lánynak, hogy már tudja ki: az, aki szereti őt. A lány azonban mindig meglátta a szemében, mit akar mondani és csitítólag az ajkaira helyezte az ujját, így a férfi nem mondhatta ki sohasem, hogy „szeretlek”.
Teltek a napok, s a férfira, aki végre önmaga lehetett, rátalált régi sorsa. Hírnök érkezett: - Felség, várnak a hadak, vár a gyűlés, vár a családod, jönnöd kell.
A férfi azonban tiltakozott: - Nem tudom, miről beszélsz, én már nem vagyok király, nem tudom, ki várna rám.
A lány azonban közbeszólt:
- Menned kell.
- Most, amikor végre megtaláltam magamat?
- Igen, most, hogy megtaláltad magadat, kell visszamenned abba a világba, ahol eddig nem lehettél önmagad. Az a sorsod.
- Ha most elhagynálak, úgy érezném, hogy elárultalak.
- Ha nem hagynál el, saját magadat árulnád el.
A király visszament a régi életébe és országa történetének egyik legnagyobb uralkodója lett, olyan, akiről a nép ajkán mesék és legendák születnek, de az erdei lányt nem tudta elfelejteni. Megpróbálta kivetni magából az emlékét, de nem sikerült, hiába ölelt ezer más asszonyt és lányt, asszony lányát és tündéreket, az elhagyott egyetlen mindig ott égett a lelkében. Már évtizedek teltek el, a király közeledni érezte élete végét, de azt akarta, hogy a lány emléke megmaradjon, halála után is. Messzi földről szobrászokat hívatott, hogy örökítsék meg a lány arcát és alakját. A mesterek sokáig próbálkoztak megalkotni a szobrot, mire a király az egyikre rámutatott. Amikor a szobor elkészült, a király hét napig tartó ünnepséget rendezett, mintha lakodalmat ült volna, s futárok vitték az ország minden szegletébe az ünnep hírét. Hetek teltek el, hónapok, mire az erdőmélyi kis faluba, ahol a lány élt, megérkezett a hír.
A lány nem akart tudni róla, nem akart emlékezni egykori vendégére, de álmaiban újra visszajöttek azok a napok, így egy nap útra kelt, hogy megnézze ő is a híres szobrot, aminek csak ő ismerte titkát.
A szobor ott állt a palota kapujában, s el kellett ismernie, hogy valóban szép: visszaidézte azt, ami talán meg sem történt. Ahogy állt a szobor előtt, egy öregember lépett hozzá:
- Te vagy az?
- Ha tudod ki vagyok, én vagyok - bólintott a lány.
- Nem változtál semmit sem, azonnal felismertelek - nézett rá az öregember.
- Miért változtam volna?
- Mert annyi év telt el... Próbáltalak elfelejteni, ezer asszony és lány, asszony lánya és tündér ölelésében és csókjában.
- Én megpróbáltalak elfelejteni az erdő csendjében.
- És sikerült?
- Ha sikerült volna, nem lennék itt. Szívem mélyén vártam, hogy visszatérj, de közben nem akartalak újra látni. Talán ez őrzött meg engem.
- Szeretném, ha itt maradnál, abban a pár évben, amit még még ad Isten.
- Nem maradhatok, tudod. Te nálam megtaláltad magadat, de ha én nálad maradnék, elveszíteném magamat.
- Akkor minden hiábavaló volt?
- Semmi sem volt hiába... Se a tudás, se a szeretet sem hiábavaló sohasem. Sem az, hogy két napra kiléptünk a sorsunkból és áttörtük a korlátokat, amiket az élet állított elénk - válaszolta a lány és hazaindult.
Az öregember visszatért a palotájába és sohasem nézett rá többé a szoborra. Felesleges is lett volna: a lány emlékét már a lelkében őrizte, míg csak élt.
A képet köszönöm Eszternek!
A mesét a Szép Ilonka (Heléna) története ihlette... Valahogy néhány évente mindig visszatérek ehhez...