Kharón igazán nem volt türelmetlen alak, mint démonhoz nem is illett volna ez a tulajdonság, most mégis kezdett elege lenni ebből az alakból. Az rendben van, hogy azok, akik nem tudják kifizetné a révészt, akiknél nincs meg az a bizonyos obolosz, azoknak smucigságukért száz évig bolyonganiuk kell, de ez az az alak amikor a folyópartra ért, az oboluszát bedobta a Stüxbe és leült a partjára és várt. Kharón már szívesen átvitte volna ingyen is, de a szabály, az szabály, ingyen senki sem kelhet át, legfeljebb az istenek törvénytelen gyermekei, a félistenek, ennyi korrupció azonban belefér ezért a zsíros állásért.
Így ment ez évtizedek óta: Kharón szállítgatta a lelkeket, miközben kerülgetnie kellett a férfit. Néha dühében belerúgott, de a férfi csak vállat vont és tovább nézte egykedvűen a Stüx hullámait.
Egy nap azonban Kharón bordái idegességében összekoccantak: egy újabb dilinyós érkezett. Egy nő, aki leült a férfi mellé és együtt nézték a vizet. Kharón úgy érezte, hogy most érkezett el az a pillanat, amikor panaszra kell mennie az Olümposzra, rendben van a fogyasztóvédelem és minden előírás, de ez már sok! Kirakta a „Hullaszállítás átmenetileg szünetel” táblát és nagy dérrel-dúrral elindult.
A férfi és a nő egyedül maradtak. A férfi szólalt meg először:
- Hát eljöttél Te is.
- Eljöttem. Egyszer mindenki eljön ide, ez a sorsunk. Tudtam, hogy várni fogsz rám, hogy nem kelhetsz át Hadesz birodalmába, amíg nem találkozunk újra.
- Elárultalak.
- Elárultál - bólintott a nő. - Elhagytál, pedig te voltál az, akit szerettem.
- Csak engem szerettél?
- Nem, sok embert szerettem, talán volt, akit jobban, mint ahogy téged, de a te szerelmed, a két nap, amit együtt töltöttünk egy új világot nyitott meg előttem, amit addig nem ismertem. És amikor elhagytál, ettől a világtól fosztottál meg.
- El kellett mennem a háborúba és azt hittem, soha nem fogok visszatérni. Nem akartalak megkötni a szerelmemmel, ezért mentem el búcsúcsók és búcsúölelés nélkül. Féltem, ha még egyszer a szemedbe nézek, elveszek, elvetem a becsületet és a kötelességet. Akartam azt az életet, amit veled élhetek meg, úgy éreztem, valami legyőzhetetlen erő köt hozzád.
- Mégis elmentél.
- Amikor a küszöbre léptem, esküt tettem az összes istenekre, hogy nem fogok visszatérni hozzád, nem fogok újra találkozni veled.
- Végül mégis visszatértél a háborúból.
- Szerencsém volt - vont vállat a férfi. - Előbb öltem, minthogy megöljenek, az ilyen embert nevezik hősnek.
- Láttam, ahogy visszatérél a városba és vártam, hogy megkeress.
- Esküt tettem, hogy nem teszem. Kötött a szavam.
- És az adott szó fontosabb volt, mint én? Fontosabb volt a boldogságod? A boldogságunk? A közös világunk?
- Nem érted… Az eskü, a kimondott szó sors és törvény, ez köti össze a múlandót és az örököt, a földet az éggel. Ha visszatértem volna hozzád, akkor ezt a rendet árultam volna el. A kötelesség és a rend fontosabb, mint a boldogság.
- És ezért árultál el.
- Igen, elárultalak és soha nem leltem a békémet. Tudtam, hogy helyesen tettem, amit tettem és mégis, minden éjjel kínzott a lelkiismeret.
- Családot alapítottál, mintapolgár lettél… Elfelejtettél.
- Soha! - kiáltott fel a férfi. - Sohasem felejtettelek el. Ha harcba mentem, mindig a te nevedet kiáltottam, ha a templomokban áldozatot mutattam be, a te nevedet imádkoztam. Ezerszer és ezerszer mondtam ki minden nap a nevedet. Mindent, amit tettem, érted és benned tettem. Azt mesélik, hogy valahol keleten él egy nép, amelyet az idegen hatalmak folyamatosan rabszolgasorban tartanak, de ők mindig arról beszélnek, hogy egyszer az Istenük megszabadította őket. Minden nyomorúságukban az ad nekik vigaszt, hogy egyszer megélhették, hogy milyen az, ha valaki szereti őket. Mindenki kineveti ezt a népet, a hébereket, de én megértem, én minden nyomorúságomban rád gondoltam, a te emléked adott vigaszt, hogy egyszer valaki feltétel nélkül szeretett.
- Miközben hagytad, hogy nélküled és a világod nélkül éljek.
- Hidd el, azt a világot én is elveszítettem, utánad már senkivel sem tudtam álmodni arról a világról, senki sem értette a szavaimat, ha arról beszéltem.
- Amikor meggyilkoltak, sajnáltalak nagyon, de nem tudtam sírni. Szégyellem, de akkor úgy éreztem, hogy a párkák igazságot szolgáltattak: te, akiben megbíztam, megölted bennem a lelket, a barátaid, akikben megbíztál, megöltek téged. Kérlek, ezt bocsájtsd meg.
- Igazad volt… Nem kellett megsiratnod, akkor már bennem is régen meghalt a lélek. És igaz, elárultak engem, de amikor rám rontottak, én is erre gondoltam: megérdemeltem. Sokszor árultak el az életemben, mindig olyanok, akikben úgy akartam bízni, ahogy benned tudtam, de mindig csalódtam. Így volt rendjén: az istenek igazsága, hogy aki egyszer áruló lett, legyen elárult. Én írtam meg magamnak ezt a sorsot, nem a párkák.
- És ez így megy a végtelenségig? Soha nem szabadulhatunk?
- Látod, még a halál sem adhatott békét, csak mi adhatunk egymásnak. Meg tudsz nekem bocsájtani az árulásomért?
- Nézz rám! - állt fel a nő. - Mit látsz? Ne válaszolj, mert azt mondanád, amit az álmaidban látsz és nem amit a szemeddel! Megöregedtem, ráncossá és elhasználttá vált a testem, az arcomról meg sugárzik a gonoszság.
- Te nem vagy gonosz! - kiáltott fel a férfi.
- Nézz az arcomba és úgy mondd! Igen, gonosszá váltam, gonosszá tett a keserűség. Ha azt láttam, boldog vagy, irigykedtem és átkot mondtam a boldogságodra, hogy veszítsd el! Ha férfi ölelt, gyűlöltem őt és téged is, mert nem te voltál az. Az elkövetett bűn ezer új gonoszságot nemzett és mind bennem vett szállást. Nem tudok megbocsájtani, te tettél képtelenné erre… Ha nem lennél halott, akkor most én ölnélek meg. Bocsáss meg, ki kellett mondanom.
- Igazad van. És ha megölnél, akkor talán végre megnyugodhatna a lelkem.
- Akkor tegyük meg együtt.
- Mit?
- Hagyjunk itt mindent. Lépjünk be együtt a Stüx sodrába, sodorjon el minket, ha már nincs helyünk se az élők, se a holtak világában. Az árulóknak nincs nyugovásuk. Felejtsenek el minket mind az élők, mind a holtak.
A férfi bólintott, levették rongyaikat és megfogva egymás kezét a folyóba léptek. Azonban nem tudták, hogy a víz nem csak a két világot választja el egymástól, de meg is tisztít és meg is óv. Lemosta róluk gonoszságaikat, elkövetett bűneiket és sebezhetetlenné tette őket a saját bűneik következményével szemben.
A férfi csodálkozva nézett a nőre:
- Visszatértél, olyan vagy, mint az első nap láttalak.
- Visszatértem, és olyannak látlak, mint akkor.
- Meg tudsz bocsájtani nekem most már? - kérdezte a férfi.
- Már nincs mit megbocsájtanom - mosolyodott el a nő. - Visszakaptam a lelkemet és visszakaptalak téged.
- Most mit csináljunk? - gondolkodott el a férfi.
- Semmit. Túl az időn, az élők és holtak földje között, már semmit sem kell csinálnunk, az istenek ajándéka, hogy minden kötelesség nélkül szabadon lehetünk egymással. Nem kell szólnunk többet, úgyis, mindent tudni fogunk, csak érezni fogjuk az örömöt, hogy újra egymásra és önmagunkra találtunk.
- Úgy legyen - ölelte át a férfi.
Amikor Kharón visszatért az Olümposzról, örömmel látta, hogy a dilinyós páros eltűnt. Igaz, valami különös, meleg fény árasztotta el a helyet, aminek örök sötétségben kellene lennie, de ezen már nem tudott változtatni. Bosszúsan állapította meg, hogy úgy látszik, a szeretet még a pokol tornácát is képes beragyogni.
2022.07.22.