Az aradi Szabadság-szobor előtt

Az aradi vértanúk emlékére

Egy asszonyalak koszorút tart az égre,

alatta négy allegória, s tizenhárom férfiarc,

bronzba öntve, múltba meredve,

mint a régi idők dicső emléke.

Pedig emberek voltak:

a halál fájt nekik,

nem születtek hősnek,

de azzá válni nem féltek,

mikor a sors párbajra hívta őket.

Tizenhárom férfi, embervoltuk

bronzplakett és hősi póz rejti,

hús-vér voltuk idézni félünk tán,

mert mércét tartanak elénk,

mit megugrani félünk, s lusták vagyunk…

Lázár Vilmos magyar szívében

örmény vér keringett,

ezredesként szolgált,

de tábornokok sorába léptette a halál.

Dessewffy Arisztid tán elszökhetett volna,

de nem engedte elfutni a föld,

melybe gyermekeit, s asszonyát temette.

Kiss Ernő kétszer szenvedett vértanúságot,

hiszen az első sortűz nem talált,

másodszor ő maga kiáltott halált,

így és itt végződött a füredi Anna-bál.

Schweidel József, ki megharcolt sok csatát,

utolsóként a golyók elé állt,

miközben fia[1], a fal túloldalán,

halálos ítéletére várt.

Poeltenberg Ernő ajkán német volt a szó,

magyarul épp csak káromkodott,

de a csúf szavak száján imává váltak,

s lett belőlük a szabadság himnusza.

Török Ignác, katona volt,

mégsem vezetett csatát:

ő tanított, épített, s nevelt.

Csak egyet sajnált: az épp olvasott könyvet,

mit be nem fejezhetett az utolsó éjjelen.

Lahner György is csak törte a magyart,

de fegyvert kovácsolt harcosok kezébe,

ezért lett néki is az akasztás a bére,

balsorsát Krisztus keresztjéhez mérte.

Knezić Károly volt az örök lázadó,

ki nem késte le az utolsó nagy csatát

és félelem nélkül állt a bitófa alá.

Nagysándor Józsefet a túlerő

sosem rettentette meg,

büszkén állta az ellen rohamát,

szivarral állt a kötél alá.

Leiningen-Westerburg Károly

felesége honát hazának érezte,

vérével szerezett jogot,

hogy kimondja: „magyar vagyok”.

Aulich Lajos, a polgártábornok,

ki katonaként is a békét kereste,

hogy egymásra találjon sok államférfiú,

s kezet nyújtsanak egymásnak a nemzetek.

Damjanich János, a vad rác és jó magyar,

csak két császár ereje tudta megfékezni,

s bár a csatában első volt mindenkoron,

tört lábával utolsók között lépett

a neki rendelt vesztőhelyre.

Vécsey Károly némán és egyedül várta a halált,

mit tizenegy társa már elszenvedett,

mire apja szava rendelte…

Címe, rangja vesztve, de örök a becsülete.

Bronzba öntött,

kőbe vésett sorsok,

őrzik némán a szabadságot.

Fejet hajtok a vértanúk előtt,

s a lábazatra koszorút rakok.

Pár perc emlékezés

tizenhárom életért.

#Arad #AradiVértanúk #Erdély #ErdélyiÚtiképek

[1] Schweidel Béla (1828–1916)