Családregék: Az én grundom

A ház, ahol felnőttem, egy széles út oldalán őrizte az időt. Golyóütötte vakolata még az Ostromra emlékezett, s a pincét egy komor páncélajtó zárta el, felette még ott volt a felirat: „Légoltalmi óvóhely”, azaz LÉGÓ. Gyerekként már LEGO-val játszottunk, Édesapámtól, ha külföldi kiküldetésbe ment, mindig ezt kértem, de az öregek összerezzentek, ha ezt a szót hallották.  

Az út kétszer két sávos volt, középen villamos járt, de a villamossínek nem csak két házsort, de két világot is elválasztottak egymástól: az északi oldalán villák és katonai központok voltak, köztük a Légvédelmi Főparancsnokság monumentális épülete, a délin soklakásos társasházak – az egyikben élt a családom. Nem nagyon jártunk át az északi oldalra, csak szombatonként merészkedtünk át az ottani cukrászdába. Hétvégenként látogatták meg nagymamámat régi barátnői a letűnt világból, s ilyenkor mindig hozatott egy kis süteményt, s az a gyerek, aki ezt bevállalta, magának is vehetett valami finomságot.

Az északi oldalon volt a trafóház is, amiből a villamosok kapták az áramot. A szüleim azt mondták, hogy hatalmas ablakaiból figyelték meg a családot. El is tudom képzelni, hiszen ilyen kis helyen egybegyűjtve máshol nem találhattak annyi politikai elítéltet és osztályidegent, mint kicsiny lakásunkban. Ha vendégeink jöttek, Édesanyám leengedte a redőnyt, s csak akkor kezdtek el beszélgetni. Kivétel csak keresztapám[1] volt: igaz, hogy mint egykori 56-os ő is az állambiztonsági szolgálatok megfigyelési listáján szerepelt, de ha egyszer rágyújtott, a cigarettafüst áthatolhatatlanabb volt, mint a legvastagabb damasztfüggöny.

A déli részen is minden ház más tartomány volt a kisvilágon belül: az egyiknek hatalmas udvara volt, az ottlakók tavasztól őszig azt művelték, mi csak agronautáknak[2] neveztük őket. A másik háznak a hatalmas kertje szinte erdő volt, mint egy elhanyagolt angolpark, egy hintával, őket irigyeltük. A mi házunknak alig volt udvara, csak egy csík, amin javarészt a lakók kocsijai parkoltak. Az udvar legszebb dísze egy mandulafa volt, azt nagyon szerettem: alatta a kicsiknek egy kis homokozó volt, tavasszal gyönyörűen virágzott, szüleim cselédszobáját kastéllyá varázsolta. Ősszel összeszedtük a termését, s tavaszig ez adta a sütemények ízét.

Az út északi része macskaköves volt, ezt még az ántivilágban, azaz 1945 előtt készítették. Akkoriban a déli sáv még földes volt, ezt csak a szocializmusban aszfaltozták le, de csak olyan „szocialista” módon. Hamarosan már olyan lett, mint a modern kézimunka: folt hátán folt, igazi patchwork, csak nem olyan szép.

Aztán valamikor a hetvenes évek végén a Tanács úgy döntött, hogy ideje lenne tisztességesen megcsinálni ezt az oldalt is, s hatalmas betonlapokat hozattak.

A kert minden ház fiúinak saját territóriuma volt, ha a kerítésen átrepült a labda, bátorságpróba volt átmenni érte, de az embermagasságban felstócolt betonlapok szabad prédát jelentettek. Alig vártuk, hogy véget érjen a tanítás, szaladtunk haza, ledobtuk a sarokba a táskát és rohantunk az „erődhöz”. Két-három erőd volt, aki először érkezett, azé lett a legmagasabb, a többieknek csak a maradék jutott. Ha délelőttös voltam, és én voltam az első, feldobtam a tetejére a köpenyemet és egy fahusángot, aztán a betonlapokat elválasztó faléceken, mint egy létrán felmásztam és vártam a többieket. Ha szerencsém volt, a következő érkezők házbeli fiúk voltak, egy-egy erőd tetején ketten-hárman fértünk el, de ha pechem, akkor a szomszéd fiúk jöttek: ilyenkor volt a legkeményebb a csata, hiszen, három-négy oldalról egyszerre támadtak. A csatának kevés szabálya volt, csak a srácbecsület jelentett korlátot: üsd, vágd, nem apád, de azért csontot ne törj, és ne kelljen orvoshoz vinni senkit sem. És a csata egészen estig folyt, csak a naplemente hozott fegyvernyugvást. Gyáva nyúl volt, aki előtte abbahagyta volna.

Ilyenkor mindig Dobó Istvánnak éreztük magunkat, vagy a Pál utcai fiúk valamelyikének, de ha valaki ügyetlen volt és magától esett le, azzal csúfoltuk, hogy olyan hülye, mint egy szovjet partizánfilm hőse. S amikor ránk borult a sötét, az alullévők kotródtak először haza, aki fent volt, várt még egy kicsit, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy ez nem csak színlelt visszavonulás, s csak, amikor már biztos, hogy tiszta a terep, mertünk hazaindulni mi is.

Magamban ilyenkor buzgóbban imádkoztam, mint a hittanórákon, hogy Édesanyám még ne legyen otthon: a nagymamám is leszidott, de azért megvarrta az elszakadt ruháim, betapasztotta a sebeimet és segített ártatlan arcot vágni, mikor a szüleim hazaértek.

Talán ez az időszak nem tartott tovább, mint az Egri vár ostroma: néhány hét múlva megérkeztek a légkalapácsos melósok, feltörték az utat, lerakták a betonlapokat az alapba, majd jöttek az aszfaltozók, hogy fatüzeléses aszfaltkohóikban megolvasszák a feltört útdarabokat és kiöntsék. Még sokáig éreztük az égett aszfalt szagát a házak között, és még tovább emlegettük a régi csaták emlékét.

Ma már tudom, hogy valami olyanért küzdöttünk véres csatákat, amikről tudtuk, hogy el fogjuk veszíteni, de már azt is tudom, hogy ez az élet lényege: bármit is szerzünk meg, egy nap semmivé válik. Karrier, pénz, kocsi, ház: minden csak időre szól, kivéve a becsület.

És bár a „grundunkat” beépítették az útba, a küzdelmek emléke megmaradt, mert aki megtanul küzdeni, az sok mindent elveszíthet, de sohasem győzhetik le.

[1] Hegedűs László (1936-2007) – írói álnevei: Hegedős László, Rozványi László

[2] szójáték: az argonauta (a hősök, akik az aranygyapjút keresték) és a latin agrarius (mezőgazdasági) szavakkal