Ez a mese nagyapámról, Rozványi Györgyről szól...
1921.
1921 reménytelenül fekete tele volt: az ezeréves Magyar Királyság összeomlott, a korona értékét vesztette, a pályaudvarokon vagonvárosok alakultak ki. A reménytelenség megülte a lelkeket, aki ki tudott törni az apátiából, vagy lunatikus ország-mentő terveket szövögetett, vagy a mámorba menekült. A fiatalember nem aprózta el a pénzét, egyszerre vágott bele mindkettőbe, a nemesbe és az ösztönösbe. Öröksége egyik felét egy honmentő mozgalomnak adta, s szilárd elhatározása volt, hogy a másik felét éjszakai mulatóhelyeken pazarolja el. Hiszen az infláció, ez a feneketlen bendőjű szörny, úgyis csak elnyelné.
A részeg ember bizonytalan lépteivel tántorgott hazafelé. Hajnali négy volt, legfeljebb fél óra, amíg hazaér özvegy édesanyjához, ő egy szót sem fog szólni, csak előkészíti a fürdőt, a vasalt ruhát, majd felébreszti két óra múlva, hogy még időben beérjen az iskolába.
- Bocsásson meg, fiatalúr, adna nekem tüzet?
Egy pillantással megállapította, hogy aki megszólította, csak egy „tróger”, aki reggel a piacokon keres magának alkalmi munkát: ládákat pakolt, vagy ha karriert csinált, hát kulikocsin szállította ki a megvásárolt árut. A társadalom alja, aki semmiképpen sem szólíthatja meg a polgári középosztály ifjú, gimnazista reménységét. De részeg nagylelkűséggel tüzet adott neki. Az öregember hálásan nézett rá:
- Köszönöm, fiatalúr. Tudja, kevés az olyan derék ember, mint ön. A legtöbben levegőnek néznek, mert csak tróger vagyok. Higgye el, nem voltam mindig az. – Még a diák is megérette a szó súlyát: „az”, mintha a másik távolságot akarna tartani személyisége és jelenlegi állása között. – Tudja, azelőtt a Kolozsvárott, a Tudományegyetem tanítottam, amíg az oláh el nem foglalta Erdélyt. Amikor bejöttek, azt mondták, csak az taníthat, aki felesküszik az új impériumra. Én nem tettem meg, menekülnöm kellett, bíztam abban, hogy a haza majd ad nekem szállást és munkát… - Tárta szét keserűen a kezét.
A fiú ebben a pillanatban megfogadta, hogy sokra fogja vinni az életben, nem hagyja, hogy a történelem kereke eltiporja. Ő nem kulikocsival fog járni, hanem automobillal, mint az urak...
Másnap reggel az igazgató hivatta: kicsapták a gimnáziumból.
Az anyja nem tett neki szemrehányást, csak csendben annyit mondott, hogy majd csak lesz valahogy…
A fiú aznap éjjel nem feküdt le, számot vetett az életével. Másnap reggel addig járta a várost, amíg nem talált egy olyan iskolát, ami hajlandó volt befogadni.
Ha már úr nem lehetek, legalább éljek jól, gondolta, s kereskedőtanoncnak állt.
1933.
A kereskedésből meg lehet élni, de jól élni nem, ezért a pest vármegyei közértnél lett ellenőr. Már volt tisztsége, hivatali automobilja, s bár a háta mögött csak úri csirkefogóként emlegették, a nők rajongva néztek rá… Ő azonban többet akart. Nem ezret, egyet, akivel közös élete lehet.
A szövetkezetnél volt egy titkárnő, felvidéki menekült dzsentri család sarja, akihez mindig visszacsalinkáztak a gondolatai. Még pár éve, a békeidőkben, is elérhetetlen lett volna, egy olyan senkiházinak, mint ő – de most ő volt a gazdag és erős, így nem tették ki a szűrét, amikor a katonatiszt bátytól megkérte a leány kezét.
Nehézséget okozott a házasságkötés előtt, hogy a keresztlevelét nem tudta bemutatni, de még a becsületszavát sem tudta adni, hogy valaha is megkeresztelték volna, így a templomi esküvő előtt feltételesen meg kellett keresztelni, de ezek mind csak leküzdendő bürokratikus akadályok voltak a szemében, olyanok, amiket naponta tucatjával győzött le. Ez a nő megér egy misét, mondogatta barátainak.
Az esküvő után házat vettek Csepelen. Nem volt szép a környék, de ott ő volt az „gazdag György úr”, akit mindenki irigyelt.
1933-at írtak, a miniszterelnök Gömbös Gyula volt, Mussolini volt az egyetlen szövetségesünk, a Német Birodalomban pedig Hitler került hatalomba.
György egyik ellenőrző útján felfedezte, hogy egy boltos-segéd lopja az árut. Logikusan végiggondolta: ha most jelentést ír, az legalább két ív papír, az a gazfickó soha többet nem kap állást, tehát az egyszerűbb megoldást választotta: lekevert neki két pofont és kipenderítette a cégtől. Még egy évvel azelőtt is behúzta volna fülét-farkát az, akit lopáson értek, de most már neki állt feljebb: - Jön még Hitler Úr és kipenderíti az olyan népnyúzó burzsujokat, mint maga!
Az ellenőr csak nevetett, nem gondolta volna, hogy nem sokkal később még milyen sokba fog kerülni neki ez a két pofon.
1939.
Később eről az évről azt mondták, baljós év volt, ekkor kezdődött meg a világháború – Györgynek ez az év élete kiteljesedése volt. Biztos állása volt, szép háza, felesége, két gyereke, felesége szülőföldje, ha nem is teljesen, de visszatért a magyar hazához... Ezen a nyáron elkérte a céges autót, és körútra indultak a visszacsatolt területekre.
A vereckei-hágó közelében leállította a kocsit, pár percig csendben csodálták a kilátást. Az asszony megszorította a kezét: - Sohasem hittem volna, hogy ilyen szép lesz a visszatérés...
Talán sohasem voltak ennyire közel egymáshoz, mint ebben a pillanatban.
A béke és a megelégedettség pillanatait rövidre szabta a történelem… Pár hétre rá hivatalosan is kitört a világháború. György, bár kérhette volna mentesítését, karpaszományosként bevonult légierőhöz.
Valami ezekben az években megváltozott az országban. Míg korábban, bármennyire is „keresztény kurzus” volt, úgy élhette az életét, hogy származását, vallását nem kellett igazolnia, most, hogy megkapja beosztását a honvédségnél, utána kellett járnia annak, hogy kik voltak felmenői. Ő, akit gyermekkorában meg sem kereszteltek, megkapta a minősítést „tiszta keresztény származású”, nem nyomoztak különösebben utána.
1941.
A Magyar Királyi Honvédség a tengelyhatalmakkal megindult a végtelen orosz pusztákon.
Györgyöt behívták. A háború, ha lehet mondani, unalmas volt: neki nem volt más feladata, csak annyi, hogy kísérje a szedett-vedett konvojokat, amikkel a kerozint szállították a repülőgépeknek, csak néha keveredtek tűzharcba a partizánokkal. A tetvek és az egyéb ízeltlábúak több kellemetlenséget okoztak.
Már az első napokban megállapította: ezt a háborút nem lehet megnyerni. Talán nem a vörösök fogják legyőzni őket, hanem a középkori infrastruktúra és a határtalan távolságok…
Undorodott, mikor látta, hogy az Einsatzgruppék mit csinálnak a civilekkel, de lefényképezte és megmutatta a fiainak, hogy megértsék: bármennyire is igazságos és nemes a cél, ilyen mélyre nem szabad süllyedni, mert akkor ugyanolyanokká válunk, mint akik ellen harcolunk. A cél nem szentesíti az eszközt, a nemtelen nemtelenül fog elbukni.
1944.
Huszáros kalandnak indult, de keserűre fordult a háború, immár rugalmas védekezésnek nevezték a meghátrálást. A vörös áradat feltartozhatatlanul közelített, s ezt a magyar és német katonák csak lassítani tudták, úgy-ahogy. Györgyöt újra aktiválták, hogy tolmácsolnia kellett az itt állomásozó Wermacht egységeknek.
Mint tolmács látott és hallott mindent. Látta, hogyan bomlik fel az ezer évre meghirdetett III. Birodalom, s hogyan temeti maga alá az ezeréves Magyar Királyságot is. Amikor már nyíltan beismerték, hogy a magyar hadműveleti területet fel kell adni, neki is felajánlották, hogy meneküljön a Reich-be, de ő visszautasította; ha már meg kell halni, otthon haljon meg.
Otthon… Ez már nem a régi házat jelentette, azt az angolok lebombázták. Családjával beköltözött sógora budai lakásába, hiszen ő, mint katona, úgyis a nyugati határszélen állomásozott. Naponta bejárt az irodába, nem számított, hogy a város már ostrom alatt volt, úgy érezte, hogy ezzel a régi világot, amiben élt, tartja fent, mint az őr Pompeiben. Csak két napot hagyott ki, amikor a frontvonal épp a lakásuk és az iroda között volt.
Aztán a szovjet elfoglalta a várost. Mindenhol romok és foszladozó hullák és a kedves invitálás egy kis málenkij robotra. De ha már a németek meghívását visszautasította, illetlenségnek tartotta volna, hogy keletre utazzon, így a BESZKÁRT bérletét felmutatva kisétált a gyűjtőtáborból.
1945.
Az új Magyarország még annyira sem dédelgette, mint a régi. Az Igazoló Bizottság nem igazolta, mivel tanúként jelentkezett az a boltos-segéd, akit tizenéve lopáson kapott, s az ellene vallott. De nem kesergett sokat, fűszer-csemege kiskereskedést nyitott.
Nemsokára ezt az engedélyét is visszavonták, de akkor sem panaszkodott, hanem utazó vigécnek állt, s még örült is, hogy költségtérítéssel járhatja az országot.
S mikor az államosítás után elvesztette ezt a munkáját is, hát egy ládagyárban kezdett dolgozni, abból kiindulva, hogy a kommunizmusban az ésszerűtlen termelés soha sem szűnik meg.
1953.
Az élet még két reményt tartogatott neki. Az első, hogy kitört a koreai háború. Optimistán így kommentálta ezt:
- No, ezt a kommünt is szerencsésen túléltük… - De végül MacArthur a Jalu folyótól visszakozott, így a „kommün” mégis maradt.
A második, amikor kisebbik fia bejelentette, hogy házasodni akar. Erre csak ennyit mondott:
- Ott az éjjeliszekrényen nagyapád aranyórája, vidd el, csináltass belőle jegygyűrűt. – Ennyi volt az atyai áldás.
1962.
Lassan mindenét elveszítette… 1956-ban rá kellett döbbennie, hogy bizony ezt a kommünt se szerencsésen, se szerencsétlenül nem fogja túlélni, ráadásul nagyobbik fia is disszidált.
Kisebbik fiának boldogan alakult az élete, felesége már második gyereküket várta, amikor egy éjszaka elvitte egy nagy fekete autó… Már nyugdíjas volt, de hogy fia családját eltartsa, reggelente lejárt a piacra „trógerolni”. Már nem voltak nagy vágyai, reményei, csak annyi, hogy ládákat elbírja, hogy a pénzt oda tudja adni és még legalább az egyik fiát lássa az életben.
Egy hideg téli reggel fáradtan vánszorgott hazafelé, még volt egy szál cigarettája, de a gyufája már nem. Szerencséjére pár egyetemista fiatal jött szembe. Odalépett hozzájuk:
- Jó reggelt, fiatalember, tudna adni egy kis tüzet?
A fiatalember adott, majd eltűnt a téli homályban.
Ő meg, az öreg tróger, csak nekidőlt a házfalnak és élvezte a cigaretta ízét. S hiába szálltak el a füsttel az álmai, mégis boldog volt.