Egy Rózsavilág mese…
Egyszer volt, hol nem volt, a nagy folyón is túl, a hegyek és dombok között élt egy öreg király, és annak a leánya. A leány már lassan megérett arra, hogy kendőt kössön a fejére, lett is volna kérője bőven, de az öreg király egyik kérővel sem volt elégedett. Hiába ókumlálta a választást éjjel és nappal, nappal és éjjel: nem tudta, ki lenne méltó arra, hogy lánya kezét és királyságát megkapja. A leány azonban így szólt hozzá:
- Édesapám, hessegesse el a gondokat, majd én választok a kérők közül!
- Ugyan hogyan, édes lányom?
- Próbára teszem mindüket, s aki először kiállja a próbát, azt választom uramul!
Másnap a király fullajtárokat küldött a négy égtáj felé, hogy mindenki megtudja, hogy az nyeri el a királylány kezét és lesz a királyság örököse, aki hét nap és hét éjjel alatt otthont épít a lányának!
Elsőnek a vár alatt élő vályogvető jelentkezett: fogta lapátját, első nap vályogot vetett, négy napig szárította azt, a hatodik nap házat húzott belőle, hetedik nap csinosította és este hívta a királynak leányát. De a királylány csak a fejét ingatta:
- A gyorsan száradt vályog nem állja az időt, ahogy a gyors szerelem is hirtelen múlik el. Ha csak olyan tartós a szerelmed, mint a vályog, amit vetettél, fel is út, le is út, ne is lássalak többet!
Másodiknak a favágó jött az erdőből, két napig vágta a fát, két napig faragta és fűrészelte, két napig illesztgette egymáshoz a gerendákat és a deszkákat, a hetedik nap csinosította és este hívatták a királynak leányát. De a királylány csak a fejét ingatta:
- Szép a ház, amit felhúztál nekem, de hogy gyújtsak benne világot, hogy lássak, és hogy gyújtsak benne tüzet, hogy ne fázzak? Tűz nélkül meg mit ér a szerelem? Fel is út, le is út, ne is lássalak többet!
Harmadiknak egy polgár jött a városból, sok szekérrel, a szekereken téglával és mesteremberekkel, akik hat nap és hat éjjel építették a házikót, hetedik nap csinosították és este hívatták a királynak leányát. De a királylány csak a fejét ingatta:
- Szép a házad, szó se róla, benne minden, ami kell, ámde nincsen semmi dísze, nagyon szegény a szépsége, és szépség nélkül mit ér a szerelem? Fel is út, le is út, ne is lássalak többet!
Negyediknek egy nemesember jött, aki kihajtotta a jobbágyait a hegyekbe, két napig bányászták a köveket, két napig faragták, két napig várat raktak belőle, a hetedik nap csinosították és a hetedik nap estelén hívták a király leányát, az azonban csak ingatta fejét:
- Szép a várad és erős, sasokkal büszkén szembenéz, ámde hideg, mint a börtön, benne megfagy a szerelem! Fel is út, le is út, ne is lássalak többet!
Jöttek és mentek a kérők, húztak házat, várat, palotát, ámde egynek sem volt eredménye: a királylány mindet elküldte.
Fájó szívvel látta ezt a szegény ember harmadik, legkisebb fia. Egy hideg éjjel, nagy búsultában az erdőt járta, amikor egy aprócska pillangót vett észre az avarban. Lehajolt érte, látta ám, hogy nem pille az, hanem egy dermedt szárnyú tündérke. Hazavitte hát és a tűz mentibe rakta, hogy szegényke átmelegedjen. Mikor szárnyacskái felolvadtak, a tündér így szólt:
- Köszönöm neked, te legény, hogy megmentettél, mondd, mi az, amivel meghálálhatnám?
- Nem tudsz te segíteni a szívem fájdalmán, mert én bizony a királylány szívére vágyom, de nincs reményem, hogy elnyerjem.
- Miért ne lenne?
- Mert az nyerheti el kezét és szerelmét, aki olyan házat tud neki építeni, ami megleli tetszését.
A tündér felhúzta az orrocskáját:
- Nagyon rátarti királykisasszonyba szerettél ám bele!
- Vagy csak óvatosba… De ne keress ésszerűséget a szerelemben.
- Ehhez kevés lenne a tündérvarázs. Ha jól értem, annak örülnél, ha te tudnád megépíteni azt a házat, ami a királylány tetszésére lenne.
- Ez lehetetlenség – szomorodott el a legény -, eddig senkinek sem sikerült. Építettek már mindenből, mindenféle anyagból, de egyik sem tetszett neki.
- Hát építs rózsaszirmokból neki egy palotát!
A legény elcsodálkozott ezen a tanácson, de mivel egy tündér mondta, és a tündérekkel nem jó ellenkezni, szót fogadott. Rózsát ültetett, megvárta, míg mind virágba borul, összegyűjtöte a szirmokat és hét nap és hét éjjel, pihenés nélkül, egy palotát épített belőlük. Amikor meglátta a királylány a palotát, először bejárta annak minden zegét és zugát, és csak utána kezdte fejét kicsit ingatni:
- Szép a palota, de nem örök. A fa tovább él, mint a vályog, a tégla, mint a fa, a kő, mint a tégla, de ugyan meddig maradnak meg a rózsaszirmok?
- Fenséges királylány, a rózsa is csak olyan, mint a szerelem: ha nem gondozod, elhervad és elvadul, de ha nap mint nap ápolod, örökké tart.
- És miért ezerszínű a palota?
- Mert a szerelemnek, mint a rózsának ezer színe van. Fehér, mert tiszta, vörös, mert szenvedélyben ég, elefántcsont, mert nincs benne hamisság, sárga, mert az igaz szerető egyben barát is, rózsaszín, mert sebez és sebeket gyógyít, s narancsszínű, mert a teljességet ígéri.
A királylány bólintott:
- Felhúztad a házat, amit kértem, s Te voltál az első, aki nem lakhelyet, hanem otthont épített nekem, tiéd már a kezem és a szívem.
S mint a mesékben általában, boldogan éltek, amíg meg nem haltak, rózsaszirmokból épített palotájukban.
Kommentare