A férfi és a nő egymást nézték a kávézóban. Olyan volt az egész, mint egy régi, elfelejtett regény: kint a hideg téli éjszaka, forró kávé az asztalon, s az óra könyörtelenül futott… Mintha már évek óta ismerték volna egymást, pedig azelőtt sohasem voltak kettesben. Egyszerű kapcsolat volt az övék: szerettek volna találkozni valakivel, aki meghallgatja őket, egy emberrel, aki örül annak, hogy találkoznak, akivel abba az illúzióba ringathatják magukat, hogy megérti őket. Egyszerű vágyak és semmi több.
- Indulnom kell - nézett az órájára a nő.
- Elkísérlek
- Ha elkísérsz, még kapunk egy félórát az élettől.
- Egy félórával többet élünk - állt fel a férfi és a nőre adta a kabátját. A modern korban már kevés nő tudja, hogyan kell belebújni a kabátba, amit ráadnak, és a férfi hálás volt azért, hogy a nő ismeri ezt a titkot. Egy pillanatra a keze hozzáért a nő hajához és ezer emléket idézett fel: nők, akiket ölelt, akiknek hajszálai az arcát simogatták, illatok, csókok íze… Mindez már csak emlék volt, mintha visszalapozott volna egy könyvben.
Amikor kiléptek, a télközepi éj megcsípte arcukat, ahogy átvágtak a parkon. A férfi kutakodva nézett körbe:
- Mit keresel? - kérdezte a nő.
- Egy pillanat! - állt meg a férfi egy pad mellett. - Szabad a táskádat?
A nő mosolyogva rakta le a padra a táskáját. - Mit tervezel?
A férfi finoman meghajolt előtte: - Szabad egy táncra? Azt mondtad, szeretsz táncolni és a táncban ismerhetjük meg a legjobban a másikat.
- Itt? Most? Zene nélkül? - tiltakozott a nő, de a kezét már a férfinak nyújtotta.
- Majd hozzáképzeljük.
Átkarolták egymást és lassan forogni kezdtek. Egyre gyorsabban, de nem szédültek, mert tudták, ha egymás szemébe néznek, mindegy, hogy pördül körülöttük a világ: az ő kis világuk állandó. A férfi a nőre nézett és szemében látott minden nőt, aki szeretett… Akivel nem adatott meg ez a tánc. A szerelmét, akivel elbotlottak és a nevetéstől nem tudták folytatni… A felesége, aki nem szeretett táncolni, a lánya, aki nem akart vele táncolni.
- Amikor veled táncolok, minden nőt átölelek, aki megszületett a világ teremtése óta.
- Amikor veled táncolok, minden nő és férfi táncol kettőnkben… Mindent egyesít ez a tánc.
- Köszönöm a táncot, hölgyem - hajolt meg a férfi a nő előtt.
- Uram - nézett a nő a férfira.
- Azt hiszem, ebben a percben az élet mindenért kárpótolt, ami elvesztettem. Most már meghallhatok.
- Örülök, ha így érzed, de gondolj arra, hogy akár élhetsz is.
- Gondolok - bólintott a férfi.
- Találkozunk még? - kérdezte a nő.
- Igen. Még annyi szó maradt kimondatlan.
- És folytatnunk kell a táncot.
- Akkor is, ha már nem találkozunk, az életünk minden mozdulatában benne lesz ez a tánc.
- Úgy lesz - búcsúzott el a nő.
És ezzel véget ért a férfi életében az utolsó tánc.
Comments