Nem tagadom, hogy Bécsben rengeteg benyomás ért, s ezek nem mindegyike volt pozitív. Elismerve Bécs minden világvárosi értékét, nem találtam benne azt a város, mely fejlődési irányt adott Közép-Európának, s egykori értékeit csak múzeumi tárlókban találni. Egészen az utolsó bécsi esténkig: Halottak Napja volt, s a Szent István székesegyházban vettünk részt Szentmisén, ez azonban helyreállította az egyensúlyt. Itt megtaláltam azt a Bécset, azt az Ausztriát, amit mindig is csodáltam, s amiről azt hittem, már végleg elnyelte a múlt.
Tudom, veszélyes leírnom: Bécs jelentős részét ma már bevándorlók alkotják, s a bevándorlók jelentős részben nem sajátították el az európai viselkedésmintákat, azonban itt a székesegyházban ennek ellentét láttuk: nagyon sok, nem európai gyökerű ember imádkozott együtt és hallgatta Mozart requiemjét. Mellettünk a padban is egy afrikai származású férfi ült, először azt hittem, hogy csak a zene emeli fel a lelkét, de később láttam, hogy teljes lélekkel követi a szertartást is.
Hit, nemzeti örökség, jó értelemben vett multikulturalizmus, ami befogad, de nem adja fel magát – Bécs, én így szeretlek!
Talán akkor vált rosszra a világ sora,
mikor különvált a lényeg és a forma[1]:
lényegtelenné vált a lényeges,
és formálissá a forma is.
A templom csupán egy épület,
holt eszméknek börtöne,
kulturális örökséggé lett a religio[2],
a requiem[3] csak reklámzene,
Isten házának ormán óriásplakát.
Csak a Halottak napjának éjjelén
nyílnak meg a kripták,
sok holtnak mondott eszme kel életre,
lényeget formához kapcsolva kórus énekel,
újra imává válik a requiem
összekapcsolván földet és eget.
[1] Aquinói Szent Tamás (1225-1274) filozófiája szerint az ember testből (anyag) és lélekből (forma) áll, a kettő együtt adja meg az emberi szubsztanciát.
[2] vallás, hit
[3] a halottakért mondott Szentmise
További képek bécsi utunkról ide kattintva érhetők el!
Comments