- Török Tünde hangjára
Emlékszel még? Kérdezem tőled, pedig nem is éltél, vagy csak kisgyermekként: nem őriz tudatod emlékeket.
Mégis, emlékszel, mert ez a nap ott él énjeinkben, génjeinkben, s meghatározza, kik is vagyunk.
Kedd volt, szürke hétköznap: volt, ki munkába sietett, volt ki földekre, vagy iskolába, de már tiltott mondatokat vetettek papírra, s Munkácsról már elindultak a vöröscsillagos harckocsik[1].
Azt mondják rólunk, széthúzó nép vagyunk, de e kedden egy volt a nemzet: hogy mik nem vagyunk és mit akarunk[2].
Hazudott a rádió és hazudott az újság, hazugok voltak szavaink, s ki féligazságot mondott, már hősnek számított,[3] mégis: a hír, hogy „Pesten történik valami” a remény angyalának szárnyán egy országon keresztülszállt.
Dőltek a totemek[4], dogmának mondott igazságok, vérrel mosták az utcaköveket, s féltünk elhinni még, hogy igaz lehet egy szabad ígéretű lét.
Emlékszel az álmainkra, melyek illúzióknak bizonyultak? Azt hittük, hogy puskákkal, Molotov-koktéllal megváltjuk magunkat, hősöknek képzeltünk esendő embereket - mégis, álomképeink pár napra valósággá váltak, a realitás a hit előtt meghajolt.
Emlékszel még a halottakra az utcán, s a parlament előtt?[5] Szerteszét hevertek, mint a dobókockák Purim ünnepén, azt hittük meghaltak, hisz testüket golyók tépték szét, mégis már tudjuk: ők örökké élnek, nem kötnek kompromisszumot, sírkövük törvénytábla lett, hogy félszívvel nem lehet élni, az élet több, mint nem meghalni.
Emlékszel még a régi címerre, mit nekünk Rákosi adott? Nem volt miénk, nem vert gyökeret a piros-fehér-zöld mezőben. Emlékszel még a reszkető kezekre, melyek lyukat vágtak a zászlókra, melyen keresztül sütött az októberi nap? Emlékszel még a pár vonallal felrajzolt Kossuth-címerre, mely szabadságot ígért nekünk?[6]
Emlékszel még a napra, mikor a Gólem, kit nem Isten neve, hanem a gonoszság csillaga keltett életre, megjuhászkodva elvonult, s szabad lett pár napra Budapest?[7]
Emlékszel a lódenkabátos nemzetőrökre,
kiknek alig volt fegyverük,
csak igazságunkba vetett hitük?
Emlékszel még a halottakra, szovjetre, magyarra, népfelkelőre, ÁVÓ-sra, kiknek már nem volt arca, a mésszel leöntöttekre? Emlékszel, féltünk arcukba nézni, mert az élő féli a halált, nem ismeri sem útját, sem árát.
Emlékszel arra, hogy a Bíboros, ki zászlóként hordozta álmaink, fogságából hazatért, s magával hozta a rend ígéretét?[8]
Emlékszel még a mécsesekre, miket gyújtottunk Halottak Napjának éjjelén?[9] Azt hittük, a vértanúkért s a hősökért égnek: nem tudtuk, hogy szabadságunk requiemjének adják majd ütemét.
Emlékszel szabadságunk utolsó szombatjára[10]? Egy pillanatra álmodott a remény, csend volt, szívünkben sábeszgyertyák égtek, Nagy Imre békét kért, a Bíboros békét ígért, de közben a Gólem életre kelt, mert nincs veszélyesebb, mint a birodalom, - mi egyszer gyengének bizonyult, - erejét fitogtatni kész…
Emlékszel még, vasárnap reggel volt,[11] de nem a harangszó ébresztett minket, hanem lánctalpcsörömpölés, és tankok gázolaj bűze. Emlékszel még? Megremegtek az ablakok, a csillárok lengeni kezdtek, nem is lőttek, csak néha egyet-egyet, és csak jöttek, végtelen sorokban az ember teremtette vasszörnyetegek, s tudtuk, vége mindennek…
Volt, aki harcolt, volt, aki menekült, volt, ki dacosan az utcára ment, de mindhiába: sorsunk elrendeltetett, csak kormos házfalak, harckocsironcsok, széttolt barikádok maradtak, s a kérdés: megérte mind?
Sokszor ítélt minket halálra a történelem, mikor a szabadság reménye elveszett, s hajtott fővel kellett tűrnünk, mert a harc reménytelen! - Tudomásul kell néha vennünk, mire ítéltettünk. De elfogadni sohasem!
Mert a szabadság, olyan, mint a szerelem: nem akkor vész el, mikor megtagadják tőlünk, hanem mikor megszűnünk érte küzdeni, ám a fel nem adott remény, mindig győzelemre kél.
[1] oral history [2] Nem vagyunk mi elvtársak! A nemzet jött el! – kiabálta be valaki a tömegből, amikor 1956. október 23-a este Nagy Imre azzal kezdte a Kossuth téren összegyűlt tömeghez intézett beszédét: „Elvtársak!” A miniszterelnök beszéde idején már gyülekezett a tömeg a Magyar Rádió ÁVH-sokkal őrzött épülete előtt. [3] 1956. október 31-én a Kossuth Rádióban elhangzott az Örkény István fogalmazta, szállóigévé lett önkritikus mondat: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon” [4] 1956. október 23-án este a városligeti Sztálin-szobornál összegyűlt tömeg a maga kezébe vette a forradalom egyik követelésének végrehajtását: a 18 méter magasságba emelkedő szobrot ledöntötték, a két kilométernyire lévő akkori Nemzeti Színházhoz (a mai Blaha Lujza tér) vonszolták, ahol apró darabokra verték szét. [5] 1956. október 25-én, miután a Kossuth téren eldördült az első sortűz, a közelben lévő pártközpontnál zűrzavaros lövöldözés kezdődött a magyar katonai egységek, a pártházat védő ÁVH-sok és a szovjet tankok között. 60-75 közé teszik az áldozatok számát. [6] A forradalom fontos momentuma volt a szovjet rendszer szimbólumainak megsemmisítése, és a Kossuth-címerre cserélése. A lyukas zászló pedig erős és találó jelképévé vált annak, hogy az emberek ki akarták vágni az országba költözött idegen testet. Olyan erős volt a Kossuth-címer támogatottsága, hogy kezdetben még a forradalom leverése után megválasztott Kádár is azt ígérte, hogy vissza fogja állítani. Helyette azonban 1957-ben a Legrády Sándor grafikusművész által tervezett új címer került a zászlóra, mely, bár tartalmaz egy a Kossuth-címerhez hasonló, de annak szimbólumait nélkülöző pajzsot, lényegében ugyanolyan, mint a Rákosi-címer. [7] 1956. október 30-án vonták ki a szovjet csapatokat Budapestről. [8] 1956. október 30-án szabadult ki a fogságából Mindszenty József bíboros, hercegprímás [9] 1956. november 1-2 közti éjszaka [10] 1956. november 3. [11] 1956. november 4.