Teamesék: Esőben

A pár a szobából nézte a csúf, kiadós, szűnni nem akaró esőt. A férfi dühös volt, a nő letargikus: az utazásuk utolsó napja volt és az első, amikor nem volt semmi különös feladatuk, amikor végre kirándulni tudtak volna a hegyek között, az erdőben… Hiszen a világ egyik legszebb helyén voltak, ahová csak nagyritkán juthatnak el.

Persze csinálhattak volna mást is, amit a szobában is lehet, de hát ahhoz nem kellett volna eljönniük hét határon is túl. A férfit egy dolog vigasztalt csak: az, hogy nem kell szégyenben maradnia a nő előtt, hiszen a párja rendszeresen túrázott és sokszor alig bírta tartani vele az iramot.

- Tulajdonképpen nem is eső ez… Tudod, gyerekkoromban mindig a Felvidéken nyaraltunk, olyankor is mindig esett az eső. Ezért ilyenkor mindig azt mondtuk a testvéreimmel, hogy nem rossz az idő, csak felvidékiesen nyárias.

- Ha-ha – válaszolta a nő, de valahogy a hangja nem az őszinte kacajt idézte fel. – Azért még nem veszem elő a túrabakancsomat.

- Kamaszkoromban az egyik kedvenc regényem volt az Esőisten siratja Mexikót Passuthttól. Vajon, most mit sirat?

- Minket – zárta rövidre a nő ezt a témaszálat is. – Ha már vigasztalni akarsz, mondd azt, hogy jó a földeknek. Globális felmelegedés, szárazság és miegymás.

- Erózió, árvíz… És bár nem vagyok egy nagy mezőgazdász, de szerintem szeptember elején már nem sokat használ. De most legalább egy jó meleg és száraz szobában vagyunk.

- No, még az kellett volna, hogy a szabadban érjen utol minket! Akkor az lett volna az utolsó alkalom, hogy bárhova is kimozdulok veled.

- Tudom az elveidet… Bárhová eljössz velem, kivéve télen vagy sötétben. Most már hozzátehetem az esőt is.

- Ha fel akarsz vidítani, elég rossz úton jársz.

- Átéltünk már rosszabbat is.

A nő beleborzongott az emlékbe: - Igen. Tavasszal. Már sötétben indultunk vissza, ismeretlen ország, ismeretlen táj, a kocsi orráig se láttunk, nem működött még a navigáció sem. És az út mellett mentők, felborult, összetört kocsik. Huhhh… Életem legrosszabb órái voltak.

- És én boldog voltam…

- Boldog? Miért? Hogy túléltük?

- Akkor még nem tudhattam, hogy túl fogjuk-e élni. De boldog voltam, hogy ott voltál mellettem.

- Ugyan, nagy segítség voltam! Velem ugyan nem mentél sokra…

- De nem veszekedtél. Nem hibáztattál semmiért.

- Úgy gondoltam, ha a szállásra érünk, akkor úgyis megkapod majd! Addig meg gyűjtögetem magamban az indulatot! – nevetett fel a nő.

- Mégis, amikor hazaértünk, nem veszekedtél, hanem még engedélyt kaptam egy szál cigire és amikor bementem, egy pohárka pálinkával vártál engem.

- Mert megérdemelted – simogatta meg a nő a férfi arcát. – És az egy szál cigitől és a felestől voltál boldog?

- Nem, attól, hogy út közben éreztem, hogy bízol bennem. Hogy nem félsz.

- Pedig nagyon féltem… De tudtam, hogy ha valaki, akkor te haza fogsz vinni minket. Nem gondoltam a halálra.

- Én igen… És arra gondoltam, hogy ha most halnék meg Veled, akkor boldogan halnék meg és szép halálom lenne. Hogy teljes volt az életem, mert megismertelek.

- No még jó, hogy akkor megtartottad magadnak! Tudod, mikor indultam volna újra útra veled?

- Hát – mutatott ki a férfi az ablakon: - most.

- Na jó… De ha azt képzeled, hogy most kilépek bármiért is a jó meleg szállásról…

- Pedig igen. Hölgyem, szabad egy táncra?

- Most? Hol?

- Természetesen kint a kertben.

- Esőben?

- Hát, képzeld azt, hogy strandolunk.

- És a zene?

- Amilyen falábam van, az esőcseppek bőven megfelelnek.

- Elázunk, ember!

- Öltözzünk strandosan és akkor olyan lesz, mintha a Balcsiból jönnénk ki.

- Ez nagyon őrült ötlet… - mondta a nő, de már nem volt igazi ellenkezés a hangjában.

A felhők hiába facsarták ki magukból az újabb és újabb cseppeket, egészen az özönvíz kategóriájáig, a nő és a férfi kint táncoltak az esőben, a fűben, és már semmi sem ronthatta el a kedvüket. És az emlegetett Esőisten sem sírt már, inkább velük nevetett és örömkönnyeket ejtett.

Majd szólt a napnak, hogy most már átadja a helyét.