Székelyföld szült téged, e föld a részed lett, erről zengtek műveid, Ábelként jártad tájait.
Tanító voltál, örök tant adtál, megőriztél egy régi világot, mely szebb volt és igazabb talán, mint a város, melyben meghaltál.
Könyveid már közös kincsé váltak, szállóigévé mondataid, közös énünk darabkája vagy, s sírodon mindig nyílik virág.
Ketten voltunk Farkaslakán, a nő sírodra csokrot helyezett, én csak némán bólintottam, s dacosan néztem a másik keresztre,
mely Trianonra emlékeztet: mert nem haddal és erőszakkal, de lélekben és szellemben lesz eggyé nemzetem.
Farkaslakán minden arrajáró megáll, hogy fejet hajtson Tamási Áron sírja előtt… A sírt nem látni sohasem üresen, mindig virágok és nemzetiszín szalagok hirdetik a reményt. Mellette, nem messze egy másik emlékmű Trianonra emlékezik, nem véletlenül: hiszen mindkét emlékhely azt hirdeti, hogy a halál nem lehet úr az élet felett!
Török Tünde Farkaslakáról szóló posztja ide kattintva olvasható!
Köszönöm ezt a szép verset.