Általában azokban a kis falvakban történnek igazán érdekes dolgok, amikről azt mondják, hogy nem történik semmi sem. Ma egy ilyen történetet mesélek el.
A kislány szerette ezt a falut, Tiszaörsöt, ahol még a Tisza sem folyik. Nem a szülőfaluja volt, de itt éltek, édesapja állatorvosként itt dolgozott, így a falu egyszerre volt az otthona és egy érdekes kaland. Néha úgy érezte magát, mint egy kis hercegnő, aki reggel felkel, elmegy az iskolába, megebédel, megcsinálja a házit, de az igazi élet akkor kezdődik, amikor délután felkeresheti lánybarátnőjét, aki, egy igazi tündérhez méltón, hirtelen mindig egy másik világba repíti.
Ezen a délután úgy tűnt, hogy nem repítés lesz, hanem feje tetejére állítás: ugyanis a lánybarátnő földnek álló hajjal, a házuk előtti korláton csimpaszkodva fogadta.
- Szia! – köszöntötte és megpróbálta félrehajtania a fejét, hogy ő is úgy lássa a világot, mint a baránéja.
- Aisz!
- Tessék?
A barátosnő megpördült a korláton, s végre konvencionális módon a feje volt felül és a lába alul, bár még kicsit szédült, de megmagyarázta:
- Nem tudtad, hogy fejjel lefele fordítva kell beszélni? Úgy sokkal izgibb. Elhatároztam, hogy ma délután megpróbálok mindent fordítva csinálni.
- És az nem veszélyes?
- Kit érdekel? Gondolj bele, hogy milyen izgalmas lenne, ha mondjuk éjszaka lennénk ébren és nappal aludnánk, ha először játszanánk és csak utána tanulnánk vagy végeznénk el a házimunkát, ahogy a kedvünk tartja.
- És… - gondolkozott el a kislány. – Az is jó lenne, ha először lehetnénk felnőttek és csak utána gyerekek. Akkor olyan lenne az élet, mint a vasárnapi ebéd, aminek a végén van a finomság. Akkor például nyugdíjasként nem a házat kellene takarítani, hanem a világot járhatnánk.
- Pontosan! Legfeljebb a házit kellene megcsinálnunk, mondjuk megtanulni egy-két verset.
A kislány elgondolkozott: a barátnője vagy két évvel felette járt, tehát ő volt a „nagy”, akire a szülei rá merték bízni, de ha ma délután minden fordítva van, akkor lehet, hogy most ő az idősebb is? Gondolatait hangosan is kimondta, de a másik leányzó megnyugtatta:
- Semmi vész! Pörögj te is velem és akkor nem kérdés, hogy én vagyok az idősebb!
- De én azt nem tudom… És a ruhámat is féltem. – Való igaz, a kislányon szebb ruha volt, nem afféle játszósruha, mint a barátnőjén is, azonban ő erre is csak legyintett:
- A legjobb dolgok az életben azok, amiket elsőre félünk megcsinálni. Nem nehéz, nézd! Megfogod a két kezeddel a korlátot, ráfekszel és aztán megy magától a pörgés – és már mutatta is.
- Te olyan ügyes vagy, mint egy majom! – állapította meg elismeréssel a kislány.
- Mak, mak! – nyújtotta ki a nyelvét a barátnője. – Aki mondja másra, az mondja magára! Én indilyán vagyok, nem kismajom!
- Én szeretem a majmokat! Azok olyan ügyesek és bölcsek! – Toppantott a kislány.
- Bölcsek? – Hagyta abba a pörgést fogadott nővérkéje.
- Igen – állapította meg fontoskodva a másik. – Egyszer láttam egy szobrot három majomról: az egyik a szemét takarta el, a másik a fülét, a harmadik a száját. Azt mondják, hogy ők a legbölcsebbek a világon. És a legboldogabbak!
- Hát ez akkor is fura dicséret volt… De így akkor te is kövesd, amit tanítanak neked!
- És mit tanítanak szerinted?
- Hát azt, hogy ne lásd meg a veszélyt és ne figyelj arra, hogy mások mit mondanak majd, ha meglátnak! És pörögj, ahogy csak tudsz, élvezd az életet!
- Hááát – lépett a kislány a korláthoz. – És mire tanít a harmadik majom, aki a száját takarja el?
- Azt – tette a szájára az ujját az Indilyán – hogy senkinek se mond el, hogy mit csináltunk, mert akkor te leszel a negyedik majom, aki a popsiját fogja, mert úgy kikapsz!
A kislányból elszállt a félelem, már egy cseppnyi hercegnőség sem maradt benne, úgy pörgött a korláton, hogy akárhány majom is megirigyelte volna! Egészen addig, barátnéjának meg nem szólalt a lelkiismerete, hogy a házimunka nem vár másra, csakis őrá: ideje elmosogatnia!
És ez a pörgés a kislánnyal maradt egész életében. Igaz, néha repülni szeretett volna, de mivel szárnyai nem voltak, csak pörgött egyet: a félelem sohasem akadályozta meg abban, hogy megtegye, amit szeretne, s nem félt sohasem attól, hogy leesik arról a korlátról. Mert az esés legfeljebb fájdalom, de ha mindig feláll és újra próbálja, az maga az élet.
Harka Gyöngyvérnek
Comentários