Város a Fogarasi-havasok kapujában - Desolatio, a várfalak úrnője
A fogarasi havasok kapujánál elhelyezkedő városban a magyar lakosság száma már csak százalékokban mérhető, azonban méltó helye van a magyar emlékezetben, történelmi és kulturális jelentősége vitathatalan.
Már a XIII. században szász, székely és román nemesség élt e vidéken, különös módon keveredett a három kultúra. Talán a kultúra jobban segít megértenünk ennek a városnak a titkát, mint a történelmi tények. Két embert emelnék ki a városhoz kötődő alkotók közül: egy nőt és egy férfit, egy nő, aki fogarasi földben nyugszik, és egy vándor kit csak rövidebb időt töltött itt, egy írót és egy költőt.
Az író: árva Bethlen Kata, a költő: Babits Mihály.
Hogy miért pont őket? Talán mert két ellentétesebb személyiséget nehéz lenne választani a városhoz kötődő írók közül, s ellentétes látásmódjuk együtt adja ki az egészet. A nő, aki a mindennapi élet apróságaiból építi fel az egyetemeset, s a férfi, aki az istenek világából száll alá a földre.
Árva Bethlen Kata (1700-1759) nem volt rokona a fejedelemnek: Bethlen Gábor a család iktári ágából származott, Kata a betleniből. Ha életrajzi adatait nézzük: kétszer házasodott, kétszer özvegyült meg, innen származik „árva” ragadványneve. Két házasságából 13 gyermeke született, támogatta a magyar református iskolákat és egyházközségeket, jelentős könyvtárát a nagyenyedi kollégiumra hagyta. Egy tiszteletreméltó életút, olyan, amiben szerencsére gazdag a magyar és erdélyi történelem, ami azonban kiemeli kortársai közül: az egyik első jelentősebb magyar prózaírónő volt, önéletírása és imádságos könyve a magyar irodalom értékes kincse.
Imái mély hitről tanúskodnak, azonban Önéletírása egy elfeledett világot tár fel előttünk: őszintén ír családi élete nehézségeiről, olyan háborúkról, amik kiszorultak a történelemből, napi események, szokások, civódások, amiket a ma embere már nem tud, talán nem is akar érteni… Ő maga a református hitben élt, első férje pedig katolikus, s bár nem zavarták egymás hitét („Énnékem is tőle több vallásomban való megháborításom nem volt, melyért Isten nyugossza meg őtet”) kritikusan, néha humorral ábrázolta a „pápista” szokásokat.
„Eltelvén a böjt, húsvétra egy magyarországi atyjafia az én uramnak, Haller Imre, ki is igen nyughatatlan, vásott természetű ifjú volt, odajött, voltak más pápista emberek is, első napján az innepnek én a templomba mentem; elmentek ők is a magok templomjokba, azholott hamar általesvén a misén, a templomból visszamentenek, hosszas böjtjök után alig várták, hogy húst ehessenek, késő volt az ebéd készülését várni; hanem a szentelt ételekhez csak sietve leültek, a szent borból jól ittak, annyira, hogy mikor én a templomból hazamentem, a sok szent eledelekből úgy laktak volt, hogy a szent kaláccsal már egymást hajigálták. A szegény barátot majd megütötte a guta bújában, hogy a szent dolgokkal ennyire visszaélnek: szedte mindenfelől a búlátott a szent morzsalékokat, hogy a tűzbe vethesse: eleget protestált, hogy kárhozatos vétek azt elhullatni; de minthogy már jóllaktak volt, arra semmit sem hajtottak. Én is meghagyom egy legénynek, hogy a bárány szent csontjából vagy két darabot szerezzen, minthogy a külső cselédeink, egyen kívül, mind reformátusok voltanak; a szegény barát sem vigyázhatott mindenfelé, két jó vastag csontot az inas eldugván, béhozott hozzám; melyeket a fejéregyházi kerítésből kétfelé bévetettem a tóba, hogy a békák megnémuljanak. Mikor estve vacsoránál ülnénk, és a békák is nagy rekegéssel szólanának, kezdém a baráttól újabban kérdezni a szentelt csontok hasznait, melyből az én uram gyanítván a dolgot, kezdi tudakozni, talán megpróbáltam: melyre mondám, hogy meg, minden bizonnyal. Ezt hallván a szegény barát, igen megháborodik, és azon kezdi erősen az én uramat kérni, hogy ezt a csúfságot el ne szenvedje. De monda néki: Akkor is megmondottam volt kegyelmednek, hogy ne beszéljen olyan héjábavalót, mert én igaz pápista ember vagyok, de mégsem hiszem el az ilyen bolondságot, hát a feleségem hogy hinné.”.
Tacitus római történetíró röviden fogalmazott: „sine ira et studio”, amit magyarul így szoktak fordítani: „harag és részrehajlás nélkül” kell történelmet írni. Bethlen Kata tollát hasonló elvek vezették: „Kívántam ez világi sok próbák és kísértetek között folyó életemet igen röviden, és amennyire lehetett, mindeneknek megsértések nélkül leírni: melyben a szíveket és veséket vizsgáló Isten tudja, hogy nem az én feltett célom és szándékom, hogy holtom után másokat kívánnék megmocskolni: távul vagyok az ilyen igyekezettől: hanem inkább ez az én feltett jó végem, hogy lássák meg mások a kegyelmes Istennek nagy erejét az én igen nagy erőtelenségemben. És ha kiknek az Isten nehéz kereszteket ád, vegyék észre azt innen is, hogy a Jóisten soha az övéire olyan próbákat nem ereszt, amelyeknek elviselésekre elégendő kegyelmet is ne adna. Mert én mind testemnek gyenge voltára nézve ezeket a szörnyű nehéz és szüntelen rajtam fekvő nyavalyákat el nem viselhettem volna, mind pedig gyenge hitemnek próbáltatását meg nem győztem volna; hanem mindezeket az én jó Istenemnek kegyelme győzte meg énáltalam: melyekben hasonlatos voltam a Mózes csipkebokrához, amely noha erős tűzben égett, de meg nem emésztetett.”
Babits Mihály (1883-1941) 1908 és 1911 között tanított Fogarason. Életének ezt a szakaszát ellentétes érzések jellemzik: egyrészt, ezt száműzetésként élte meg, s magát a Tomi(s)ba (ma Konstanca, Románia) száműzött Ovidiusnak (római költő, Kr.e. 43 – Kr.u. 17) érezte. Ez a keserű megállapítás azonban nem volt helytálló részéről, hiszen a fogarasi évek alatt olyan csodálatos versei születtek, mint pl. a Bolyai, a Szerenád, a Hiszekegy, vagy a Fekete ország, amelyek nélkül nem lenne teljes költői életműve. Idővel azonban megszerette a várost és környékét, a tanítás mellett előadásokat tartott, bekapcsolódott a város kulturális életébe, s kihasználta az időt tanulásra is:
„Fogarason egyedül
megtanultam görögül.”[1]
S ami talán a legfontosabb: Babits életének ez volt az egyetlen szakasza, amikor Erdélyben élt, s minden későbbi versében, amit erről a földről írt, fogarasi élményei köszönnek vissza.
Lássuk hát, mit írt Fogarasról!
Levél Tomiból
Te nem ismered, ti nem ismeritek
e fellegeket,
melyek az ember vállaira szállnak
elbírhatatlan vasmadárnak:
törpék vagyunk
s egeket hordozunk.
Te nem ismered e földeket; itt
a nyájas szőlő sohasem virít,
a bársony barack nem mosolyog:
itt élni s halni mindegy dolog.
Egy nagy átok ül Fogarason,
mint úrnő ül a várfalakon,
mint Tizifoné Orkusz falain;
gyakran látom lobogni haját
(épígy lobogott ez árkokon át,
mikor Mayláthot a három oláh
árulva fogta a tornyok alá,
Apafi vörösen ivott-evett,
robogott Bánfiért szemfedős követ,
börtönben zsoltárzott Béldi Pál
s apjáért könyörgött Cserei Mihály)
ó, mennyi átok, ó, mennyi kín!
ki e szörnyü nő a vár falain?
Magyarul nevének semmi szó:
latin neve: Desolatio.
Ő böngész végig e földeken,
s hol sarcos sarlaja megjelen,
meg nem marad egy csenevész kalász:
halász elől halat kihalász
és hálójába vet köveket,.
melyek kitépik a szövetet,
tífusszal mérgezi a kutakat
és láthatatlan ösztökével
a rút, fekete,
fekete, sanda
bivalyokat ölni dühíti.
Ó!
Desolatio!
Nekem e föld halni jó,
ezek a felhők -
(nekem ilyen... szemfedők... kellenek)
ezek a havasok -
(nekem ilyen... sírkövek... kellenek)
melyeket az ördög tolt föl
bábeli tornyokul:
az ördögök ostromtornyai
melyek a... mennyeket... ostro... molják.
Próbáljuk meg Babits szemével látni a várost! Mintha a bosszú istennője, Tizifoné, ülne itt Orkusz, az alvilág kapujában, s egyetlen szót ismételgetne: „Desolatio” – pusztulás. Babits ennek megfelelően a hely történelméből négy eseményt idéz fel: Maylát fogságba esését, kivégzését, Béldi rabságát és Cserei Mihály könyörgését. Nézzünk utána ennek a négy eseménynek, hátha ezáltal jobban megérthetjük Fogaras múltját!
Az 1541-es év nem csak Buda vesztét okozta, de Erdélyre is nehéz terhet rakott. Meghalt Szapolyai I. János király, (1490?-1540, uralkodott: 1526-1540), Habsburg I. Ferdinánd megpróbálta a Váradi szerződés (1538) értelmében neki járó területeket birtokba venni, a magyar rendek jelentős része és a török azonban I. János fiát, János Zsigmondot (1540-1571) látta volna szívesen a trónon. Majláth István (?-1550) ennek a kornak a gyermeke volt: hogy magasabbra jusson, hol a Habsburg, hol a Szapolyai ház oldalára állt, abban reménykedve, hogy végül ő lehet Erdély fejedelme, I. Ferdinánd támogatásával. Ne feledjük, ekkor Buda még Habsburg kézen volt. Miközben a török főerők Buda elfoglalására indultak, egy kisebb, nagyjából 20 ezer fős, moldvai-török sereget Majláth ellen küldtek, aki Fogaras várába húzódott vissza. Miután egy hónapig sikertelenül ostromolták a várat, a törökök tárgyalni hívták, azzal kecsegtetve, hogy elismerik Erdély urának, azonban fogságba vetették, és a Héttoronyba zárták. Fogaras eleste után az erdélyi rendek egységesen János Zsigmond hűségére álltak, s ezzel, ha nem is jogilag, de a gyakorlatban megszületett a független Erdély, és véglegessé vált az ország három részre szakadása: nyugaton a Habsburgok uralkodtak, középen a törökök és a maradékból (Martinuzzi) György barát (1482-1551) próbált meg egy működő országot létrehozni.
Fogaras fénykora talán I. Apafi Mihály (1632-1690) erdélyi fejedelem (1661-1690) alatt köszöntött be: az uralkodó itt rendezte be udvartartását, országgyűlések helyszíne volt, a tudományok és művelt emberek otthona. Azonban a fényes napoknak sötét árnyai voltak: az erősödő német és még mindig erős török birodalom között őrlődött ekkor Erdély. Apafi szíve szerint a keresztény táborhoz csatlakozva szabadította volna fel egész Magyarországot, de a kényszer az ottomán kötelékben tartotta. Ez még egy nyugalmas korszakban is nehéz teher lett volna, de uralkodását a külpolitikai válsághelyzetek sora kísérte: 1664 – vasvári béke, amiben erdélyi területeket kellett átadnia a magyar királynak; 1670 – a Wesselényi-összeesküvés bukása, amit követően politikai menedékjogot nyújtott több magyar főúrnak; 1678-1685 a Thököly-felkelés; 1683: Bécs ostroma, amihez az erdélyi csapatok nem harcoló támogatást nyújtottak; 1686: Buda visszafoglalása, ami a nemzet számára ünnep volt, de egyértelműen jelezte, hogy a Kárpát-medencében Habsburg dominancia várható; 1687: a császári csapatok megkezdik Erdély elfoglalását… És végül: 1688. május 9., a fogarasi nyilatkozat, amiben Erdély a császár oltalmába helyezte magát, szakítva a korábbi török alárendeltséggel. Talán ez volt a legfontosabb határköve Erdély függetlensége megszűntének…
Furcsa fintora a sorsnak: a független Erdély ténylegesen Fogaras birtokba vételével született meg, s félig önálló állami léte is itt szűnt meg létezni.
Apafi Mihály, tulajdonképpen jóindulatú és türelmes ember volt a krónikák szerint, de a viharos időkben rákényszerült kegyetlen döntésekre is, így keményen le kellett számolnia az uralmát veszélyeztető belső ellenzékkel. Bánffy Dénes (1630-1674) talán nem volt ténylegesen bűnös a lázadás bűnében, de túl erős és túl büszke volt ahhoz, hogy ne keltse fel a fejedelmi udvar gyanúját. Az országgyűlés halálra ítélte, s bár a fejedelemasszony, Bornemisza Anna (1630-1688) kegyelmet kért számára, kivégezték. Kegyetlen halált halt Bánffy: a hóhér, csak a kilencedik, tizedik csapásra tudta elválasztani a fejét a törzsétől.
És újra furcsa fordulatot vett a történelem: ennek a Bánffynak a fia volt az a Bánffy György (1661–1708), aki az önálló fejedelemség megszűnte után első főkormányzója, gubernátora lett.
Béldi Pál (1621-1679) I. Apafi Mihály bizalmi embere volt, aki azonban Bánffy kivégzése után a fejedelem ellen fordult, aki börtönbe vetette (1676), s a börtönben a zsoltárt idézve imádkozott: „Kegyelmezz meg uram nékem, mert az ember üldöz engem” – erre utal Babits Mihály verssora. Szabadulása után sikertelen fegyveres felkelést kísérelt meg, majd a törökhöz menekült. Vesztére: ott a fejedelem kérésére a Héttoronyba záratta. Valószínűleg fogarasi fogsága idején írhatta meg végrendeletét, ami talán legszebb tanúbizonyítéka hitének:
„Atyának, Fiúnak és Szentlélek Istennek nevében legyen ez én mostani keserves rabságómban való dispositiom (rendelkezésem). Az minden napi példa, az idő mutatja az világi változást és az Isten szentei tanítják, hogy minden világra született embernek meg kell kóstolni egyszer az halált és levetkezvén ember az földi sátorát, lelkének mint ideig tartó szállását, lelkit az ő Istennének, az ki teremtette jó készülettel Istenéhez örök nyugodalomra kell ajánlani. Es mivel hogy bizonyosabb is nincsen az halálnál, de annak idejénél bizonytalanabb is nem lehet, ellenben mert az mint Idvezitőnk is mondja : (Vigyázzatok mert nem tudjá(tok) mely órában jő haza az cselédes gazda) szükség azért embernek lelkét Istenéhez Résziteni és halandóságát, világi változását szem előtt viselni. En is azért noha ma irigyeim hamis vádjokra Istennek súlyos kezeit viselem, hallatlan rabságot. Es te tudod egeknek Istene, hogy tiszta az lelkem, azoknak se hallója, se tudója, se cselekedője nem voltam, ártatlan vagyok Uram (hazám, felekezetim ellen az mint vádoltatom) s tiszta lelkem, mindazonáltal tudom, hogy igaz vagy te és nem hagyod elnyomni az ártatlanokat az kevély és felfuvalkodtaknak, s tudod jobban nálam, hasonló dolgom az oroszlánok vermében küldött Dániel dolgához és az hamis bíráktól halálra sententiáztatott (ítéltetett) Susánna ügyéhez.”
Béldi Pál azonban nem egyedül volt a fogarasi vár rabja: 1678-ban a vár kapitányát, Cserei Jánost is bebörtönözték. Fia, Mihály (1667–1756) a későbbi író ekkor 11 éves volt… Apjának bebörtönzése és emléke sokszor visszatér még írásaiban, erre utal Babits.
Négy történelmi eseményt idéz fel a vers: az Erdélyi Fejedelemség születését, függetlenségének elvesztését, s az örökséget - hitet és a szellemet.
Desolatio, a várfalak úrnője
- Muszáj? – kérdezte a nő, hangszínével jelezve, hogy igazából nemleges válaszra vágyik. – Szerintem itt már jártunk. És nem akarom lekésni az esti koncertet Szebenben.
- Mi még nem voltunk itt. Talán másvalakivel jártál erre… - próbált ellenkezni a férfi.
-Való igaz, hogy előtted is volt életem, ahogy neked is, és ha sokat lovagolsz ezen a kérdésen, lesz még utánad is!
- Biztos vagyok abban, hogy másik várra emlékszel. Vannak még híres magyar téglavárak. Például Gyula, vagy Nagyvárad.
- Mindkét helyen tavaly voltunk, azzal biztos nem keverném. Bár nekem egyik téglavár olyan, mint a másik.
- Nem véletlen… Azonos korban, azonos feladatra épültek: ellenállni az ostromágyúknak. És hasonló a kisugárzásuk is: árad a falakból a konok az akarat, hogy megvédjék a hazát. Nem urizálásra, reprezentációra szolgáltak. Nem szépek, hanem célszerűek. Ebben rejlik a szépségük, ez olyan igazán erdélyi dolog.
- Elismerem, hogy gyönyörűek az erdélyi templomok, várak, erődök, de én naponta csak limitált mennyiséget vagyok képes befogadni. Mondjuk, minden típusból csak egyet, várat pedig láttunk.
- Akkor gondolj a fogarasi várra úgy, mint egy luxusszállodára.
- Tessék?
- Elismerem, hogy a körülmények spártaiak voltak, de a vendégkör igazán az athéni agórához méltó volt: Erdély színe-virága megfordult az itteni börtönben. Más várak az ostromokkal és védelmekkel dicsekedhetnek, a fogarasi azzal, hogy kik raboskodtak itt.
Bethlen Miklós[2], a későbbi erdélyi kancellár fel is jegyezte, hogy bár vasra verték, nagyon jókat aludt itt. De itt idézgette a zsoltárt Béldi Pál is, itt fejezték le Mikes Kelemen édesapját is… És ne is feledkezzünk el az erdélyi 56-osokról, akik rokonszenveztek a magyarfelkeléssel, őket is ide zárták.
- És te engem egy ilyen életigenlő helyre akarsz elcipelni?
- Hidd el, kifejezeten derűs volt a rövid összefoglalásom ahhoz képest, ahogy Babits látta:
Egy nagy átok ül Fogarason,
mint úrnő ül a várfalakon,
mint Tizifoné Orkusz falain;
gyakran látom lobogni haját
(épígy lobogott ez árkokon át,
mikor Mayláthot a három oláh
árulva fogta a tornyok alá,
Apafi vörösen ivott-evett,
robogott Bánfiért szemfedős követ,
börtönben zsoltárzott Béldi Pál
s apjáért könyörgött Cserei Mihály)
- Még Babits is kevés ahhoz, hogy jó szívvel gondoljak erre a helyre…
- Mégis, minden keserűség ellenére, amit ezek a falak őriznek, van valami konok élniakarás ebben a helyben. Babits itt írta forradalmasított a líráját, annak ellenére, hogy a román fejedelmek birtoka volt, számos magyar író életére volt döntő hatással. Köztük az első sikeres magyar írónőére is, itt született árva Bethlen Kata is.
- Árva?
- Mindkét férjét elveszítette, innen ered az előneve.
- Szóval az ő sorsa is beleillik a sorba.
- És épp ezért szeretném, ha bemennénk ebbe a várba.
- Én tudok morgós lenni enélkül is, ezért kár lenne kifizetni a belépőt.
- Fogaras várfalán, mintha egy istennő ülne, Desolatio, és átkot kiáltana a városra, az itt élőkre, a magyar sorsra.
- Már megint egy latin szó…
- Ne felejtsd el, Babits verse az itteni útikönyvünk, nála már az is csoda, ha egy versszakban csak egy görög vagy latin kifejezés van. Pusztulás. Ennek a misztikus nőnek a szavát halljuk, ahogy a Fogarasi-havasok felől érkező fagyos szél eléri a várost.
- Elsőre még tetszett ez a hely, de most egyre inkább menekülni szeretnék innen, ahogy hallgatlak.
- Nem vagy egyedül ezzel. De van egy álmom, amit nyugodtan kinevethetsz.
- Mondd.
- Felmenni a vár falára és a pusztulás helyett az életet megénekelni. Például az Óda a szépségről-t. És ha elégszer és elegen mondunk igent az életre, talán Desolatio is elmosolyodik és dallá válik. Mert a fátum, a sors nem egy külső, ránk kényszerített valóság, hanem az egész, aminek a részei alakítói vagyunk. Minden percben, minden nap dönthetünk arról, hogy mosolygunk és akkor a világ is kedvesebb lesz, vagy morcoskodva elfordulunk, de akkor ne csodálkozzunk, ha a sorsunk is durcásra fogja.
- Szóval rám helyezed a döntés terhét: bemegyünk és akkor jobb lesz a világ, vagy nem, de akkor nem számítsunk semmi jóra.
- Nem, a döntés terhe mindannyiunk vállát nyomja.
A nő válasz helyett hosszan nézte a vízen túli várat, mielőtt döntött volna.
[1] Babits Mihály: Töredékek az Iskolai füzet-ből (1936-1939)
[2] 1642-1716, Erdély kancellárja 1695 és 1706 között. Leghíresebb műve „Élete leírása magától” c. önéletrajza
Hozzászólások