Messzi múltban, réges-régen,
mielőtt az ember lett a minden,
e táj egy tündérnek volt a földje,
örök volt a szépsége,
hangja földnek öröme.
Mint éneke, szállt a híre,
földhatárig, messzire,
emberfiat, ifjat, vénet,
vonzott ide éneke.
Mindnek vágya,
legszebb álma
volt e vidék tündére.
Tündér szíve is megdobbant,
vágyta már a szerelmet,
s a sok férfi közt kereste,
ki méltó a kezére.
Ám egy sárkány, poklok őre,
pusztító vad, pikkelyes,
földmélyéből, sziklaölből
feljött Napnak fényére.
Szívem vágya, választottja,
csak te lehetsz, tündérem,
- szólt a sárkány, vad lángokkal,
megvallva az érzelmet.
Ám a tündér csak nevetett,
e madárgyík szerelmen:
sárkányerő, tündérszépség,
nászra hogyan léphetne?
Ám a sárkány, nagy dühében,
tett egy szörnyű esküvést:
minden férfit, kit szeretnél,
csonttá, porrá égeték.
Bárki jött a tündér-földre,
halálnak lett jegyese:
mert a sárkány vadságában,
porhamuvá perzselte.
Tündér leány szeme könnyes,
látván azt a sok halált,
nem remélt, már szép szerelmet,
vidámságot, boldog nászt.
Mondd, mit tegyek, földnek őre,
hogy ne kelljen megsiratnom,
a sok férfit, ifjat, vénet,
kit idehoz a szerelem?
Légy a társam, feleségem,
add nekem a kezedet:
tündérnászból, sárkányvágyból,
új fajt nemzünk teveled.
Tündér látta, mindhába,
ellenvetés, siralom:
tiéd leszek, mindörökre,
Tenéked ezt fogadom.
Előtte még adj egy hetet,
elengedni álmaim:
könnyeimből, énekszóból,
hadd szőjem meg nászruhám.
Megsiratta a tündér mind,
kit szerelem vitt felé:
életét is meggyászolta,
vágyait elengedé.
Könnye hullott, mint a zápor,
szerte mind a vidéken,
erdő termett, szép virág,
s a tündérkertje feléledt.
Sárkány tűrte, míg tűrhette,
de végül nagyot kiállt:
Elég volt már, jöjjél, mátkám,
hogy asszonyommá tegyelek!
Jött a leány, szállt a tündér,
sárkány barlangja fölé,
de a könnye, mint vízesés,
fátyollá állt ott eggyé.
Fújt a sárkány, vad lángokat,
ám a könny eloltotta:
tüze fagyott, kővé vált mind,
s egy heggyé varázsolta.
Kőketrecbe zárta tüstént,
tündérkönny a sárkányfit:
földet zöldellt, fákat növelt,
életteli lett megint.
Ma is láthatod e hegyet,
és a szélben, nyáridőben,
meghallhatsz gyászéneket:
mert a tündér, ma is könnyez,
szép álmait, vágyait,
boldogságot, reménységet,
mire vágyott, mit szomjazott,
- de az övé sosem lett.
Comments