A nő valójában egy antikváriumot keresett a budai Öreg utcában. Nem volt ismerős a Városban, csak reménykedett abban, hogy a sok csillogó-villogó kirakat között rátalál az ódon könyvek otthonára is. Végül megállt egy majdnem üres kirakat előtt: belül, a félhomályban, mintha könyveket látott volna. Hát vett egy nagy lélegzetet és belépett.
Bent az üzletben öregkönyv és rózsaillat fogadta: a járvány idején szokásos szúrós szagú kézfertőtlenítő helyett finom rózsapermetet raktak az ajtó mellé.
- Kezeit csókolom, drága asszonyom! Örülök, hogy eljött. Mivel szolgálhatok, mi tenné boldoggá?
A nő elmosolyodott a régimódi köszöntésen:
- Egy könyvet keresek.
Az öreg boltos elmosolyodott:
- Büszke vagyok arra, hogy ezekben a „könyvekben” mindenki megtalálja, amit keres.
A nő nem vette észre, hogy az öreg milyen különös hangsúllyal ejtette ki a „könyvek” szót, így elkezdte nézegetni a polcokat. Szokatlan címek ötlöttek a szemébe: „szerelem”, „család”, „siker”, „gazdagság”, „lelki béke”, „extrém kívánságok”… Egyik sem az a könyv volt, amit keresett.
- Megkérdezhetem, hogy pontosan mit keres?
- Tulajdonképpen nem is tudom… Egy verseskötetet.
- Tudná esetleg pontosítani a kívánalmait?
- Nem… - mosolyodott el a nő. – Szép verseket keresek, amiket a tanítványaimnak átadhatok. Tanítónő vagyok – tette hozzá magyarázólag. – Szeretném, ha megértenék, hogy az irodalom nem csak egy kötelező tantárgy, hanem az öröm és a boldogság forrása lehet.
- Nos – simogatta meg a szakállát a tulajdonos -, ez nem könnyű, de szép feladat. Az emberek nem is tudják, hogy milyen fontos lenne, hogy a szépet és az igazat beengedjék az életükbe, hogy ezzel nemesbítsék lelküket.
- Pedig nagy szükségük lenne rá… De sajnos a művészet kiment a divatból.
- Ne higgye, ezt. Az érték sohasem volt divatos, az emberek legtöbbször mindig csak azt keresték, hogy mi a hasznos nekik. Pedig, ha tudnák, hogy ami szép az egyben hasznos is: aki zenét hallgat, kedvet kap a munkájához a nagy alkotásokhoz; egy szép dallamot dúdolva minden nehézséget könnyebb átvészelni. Aki egy szép képet vagy szobrot néz, erőt kap ahhoz, hogy a körülötte lévő kisvilágát is szebbé és rendezettebbé tegye, s aki verset vagy prózát olvas, saját szellemét építi, egyre élesebb elméjű lesz a munkában és a tanulásban is.
- Reménytelen feladatnak tűnik, de mégis, ez a vágyam, hogy ezt csináljam.
- Volt egy barátom, egyszer talán majd bővebben is mesélek róla, Alonso Quijana[1], ő is úgy gondolta, hogy a szép és nemes eszmék csak a régi, poros könyvekben élnek, a valós világban nem. Mégis, öregkorában útnak indult, hogy abban a kevés időben, ami még adatott neki itt a földön, valóra váltsa álmait. Nem jutott messzire, mindenki bolondnak tartotta és kinevette, de legalább élhetett egy kicsit a halála előtt.
- Akkor az egész értelmetlen? Nem érhetünk el semmit a világban?
- Dehogynem! Azok az emberek, akik előszörre kinevették, később elgondolkoztak azon, hogy nem volt-e igaza ennek a lunatikus[2] lovagnak, és maguk is kicsit jobbá váltak. Ha önnek valóban fontos a feladat, hogy átadja a szépet, a jót és helyeset, nem számítson sikerre: nem lesz híres, nem szerepel majd arcképe az illusztrált magazinok címlapján, nem lesz gazdag, sőt lehet, hogy még halála után sem fogják áldón emlegetni a nevét… Ellenben, az a jó, amit közvetít az emberek felé, élni fog bennük.
- Kicsi vagyok én ehhez… Mit tudnék csinálni?
- Nincsenek kicsiny emberek, csak kicsinyhitűek. Nem kell mindig a nagy dolgokat csinálni, mindig csak azt amit lehet, s akkor a „lehet” „lesz”-szé válik. Ha talál egy szép verset, vagy mesét, olvassa fel, adja bele a szívét és a hangját…
- És lesz, aki meghallja? Van még fül, mely képes ezt befogadni?
- A jót és a szépet nem mi hozzuk létre, öröktől létezik és él, nem mi teremtjük és nem nálunk teljesedik be, mi csak útjai lehetünk. Ön csak keltse életre a műveket, használjon minden eszközt, amit a kor felkínál és a szépség gondja legyen, hogy megtalálja, aki be tudja fogadni.
A nő elgondolkozott:
- És honnan tudjam, hogy mi az a szép, amit tovább kell adnom?
- A szíve majd megsúgja, ha szépséggel találkozik. Ami megérinti, ami által, hogy többé és jobbá válik, azt kell tovább adnia. Ne felejtse el: nem az az igazi művészet, amiben magunkra ismerünk, hanem az, amiben azt ismerjük fel, amivé válhatunk. Fogadja el kérem! – emelt le egy könyvet a polcról. – Kérem, nyissa ki és amit megpillant elsőre, a néma szavaknak adjon életet!
A nő kinyitotta és olvasni kezdett:
-Tudod, hogy mi a szerelem?
- hogy vele igen - Vele nem
Hogy mi a tűzbocsátkozás?
- csak ő legyen és senki más
Az utcán meg sem ismerem
- még szemhéját is szeretem!
Minden mozdulata hamis!
Mosolya, csókja - Akkor is!
Torkomig ér gyűlöletem:
senkivel se - Vele igen!
És kerülöm és megvetem
és átkozom - és szeretem!
Őrült vagyok és lángolok
karjában - mint a csillagok.[3]
A nő belelapozott a könyvbe: - Ez nagyon szép gyűjtemény… Különleges.
- És mindig változik… Mindig azt a verset vagy mesét fogja megtalálni benne, amire épp szüksége lesz.
- Ez… - akadt el a nő szava.
- Mondhatja akár bűbájnak, akár csodának, nem lényeges a szó… Ha úgy érzi, hogy az adja meg a boldogságot, hogy szép írásokat közvetít másoknak akkor ezt a könyvet tudom ajánlani.
- Ez lehetetlen… Ilyen könyv nincs is.
- Ha boldog akar lenni, ne törődjön a realitásokkal. Az ész mindig cinikus, mindig azt mondja, hogy nem lehetünk boldogok, a boldogsághoz a szívre kell hallgatni.
A nő önkéntelenül is magához szorította a könyvet:
- Mivel tartozom?
Az öregember megsimogatta a szakállát:
- Kérem, a boldogság sohasem olcsó… No, de lássuk, mi szeretne lenni: művész vagy alkotó?
- Mi a különbség?
- A művész magát akarja kifejezni, az alkotó számára csak az alkotás a fontos. Emlékszem, egyszer jött hozzám ember, aki azt kérte, hogy meg tudja hitelesen festeni Szűz Mária és Jézus arcát, olyan szépnek és tisztának, mint senki más sem előtte. Örömmel vállalta érte, ha az ő emléke feledésbe merül. Nem is tudnak mást róla az emberek, csak a nevének kezdőbetűit: M.S. mester[4]…
- Én sem szeretnék mást, csak hangot adni a leírt betűknek.
- Nagyon nemes választás, ha szabad megjegyeznem. Az igazi írók mind tudják, hogy nem csinálnak mást, csak az örök lényeget, a szépséget és az igazat formázzák szavakká. Az igazi előadó tudja, hogy ő csak életre kelti a szavakat, de általa jut el az írott szó a hallgatókhoz, a befogadókhoz, akiknek lelkében ezerszeres termést hoz minden egyes betű.
- Még mindig nem mondta meg, hogy mi a könyv ára…
- Nagyon sok… Ha egy szóval akarnám mondani: minden, az egész élete. Ha nekivág ennek az útnak, megváltozik az egész élete, sohasem talál nyugalmat, mindig az alkotás vágya fogja hajtani. Hátra kell hagynia békés kis világát, sok mindent elveszít, ami eddig fontos volt az életében, ráadásul sokszor nem kap mást, csak a jól végzett munka örömét. Így is vállalja?
- Igen – bólintott a nő. – Akkor ennyi?
- Nem teljesen – mosolyodott el az öreg - : bonus kap egy új világot.
- Tudom, egy világot, amit a hangommal teremtek, ahol otthonra lelek.
- Nem, ennél sokkal többet. Új embereket ismer meg, írókat és költőket, akiknek szavait életre kelti, és hallgatókat, akiknek gyógyírt jelent a hangja. Útra kel majd minden égtáj felé és olyan helyekre jut el, melyeknek addig a nevét sem hallotta, de mindenhol szeretettel fogadják majd és otthonává lesz az a hely. Lesz, hogy ősi templomfalak között fog megszólalni, lesz, hogy a szabad ég alatt, lesz, hogy csak két ember figyel a szavára, lesz, hogy egy színházteremnyi tömeg lesz kíváncsi rá, minden azonban nem számít, csak a béke, amit az érezhet, aki derekasan helytállt a feladatában.
- Köszönöm. Különleges feladatnak tűnik.
- Nem is képzeli mennyire… Valamikor, a sötét és vad középkorban jokulátorok, dalnokok járták a várakat és udvarokat, ők vitték el mindenhová a verseket és az énekeket így nemesítve és szelídítve meg a durva lelkeket, tanúságot téve az igazról és a jóról. Ma, amikor a fekete zaj teszi süketté a jelen érát és még sötétebb kort készít elő, mint a középső korszak bármely időszaka, szükség van új jokulátorokra, jobban mint bármikor. Legyen ez az ön hivatása!
- A jokulátorok nem csak férfiak voltak? – vetette ellene a nő.
- Bocsásson meg kérem modortalanságomért… Természetesen, jokuláta. S mivel ezt a szót még soha senki, ön lesz az első a jokuláták közül.
- Jokuláta? Ez tetszik.
- És, ha szabad megjegyeznem… Ez a szó azon személyeknek is jobban illeszkedik az ajkára, akik az r-betűvel úriasan hadilábon állnak.
- Akkor… Tiszta a feladatom, a nevem, a könyvem, azt is tudom, hogy mit kell fizetnem érte… Van még hátra valami?
- Nos, ha megengedi, megkínálnám egy kis frissítővel, hogy megünnepeljük az egyezségünket. Kávét vagy teát parancsol? Fekete, gyümölcs, menta, vagy igazi delikáteszként rózsateával tudnám megkínálni. Már felraktam a teáskancsót a vízzel, csak választania kell
- Sajnos nem tehetem – nézett az órájára a nő. – Indul a vonatom és még hosszú az út hazáig, félek, hogy lekésem a csatlakozást és az állomáson kell éjszakáznom.
- Végtelen sajnálattal veszem tudomásul… De ahogy egy barátom mondta: „Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt[5]” Kezeit csókolom, drága asszonyom, vagy, ha megengedi: kedves Jokuláta!
- Kivételesen – mosolyodott el a nő. – Viszontlátásra.
Kifelemenet az ajtóban összetalálkozott egy férfival. A férfi ajtót nyitott neki és félrelépett, amit a nő egy mosollyal köszönt meg: - Tudja, hogy ez egy nagyon különleges antikvárium?
- Én ne tudnám? – válaszolt a férfi, s belépett a boltba.
Bent a Boldogságboltban, az öreg örmény barátságosan üdvözölte:
- Drága barátom, már nagyon vártam! Éppen egy nagyon izgalmas találkozásról maradt le, de ahogy mondani szokás, ami késik, nem múlik… Ha nem untatnám, egy csésze kávé mellett szívesen elmesélem, hátha majd egyszer ezt is írásra méltatja…
[1] azaz Don Quijote, Miguel de Cervantes regényhőse (ejtsd: alonszó kihána)
[2] bolond, holdkóros ember régi szóval
[3] Gyurkovics Tibor: Feleselő
[4] a késő középkori magyarországi festészet legkiválóbb, anonim (azonosítatlan) mestere.
[5] Prédikátor könyve 3, fejezet – utalás a Bibliai Boldogságbolt mesék A Szűzözvegy c. történetére
2024 december
Comments