- Mi van közöttünk?
- Mittudomén.
- Miért vagyunk ebben, hogy jutottunk ide?
- Mittudomén – nevetett fel a nő.
- Ha ilyen bölcs vagy, azt áruld el legalább, hogy mi lesz velünk, hová tartunk?
- Valahová[1]
Összerázkódtam, amikor meghallottam ezeket a szavakat: furcsán ismerősek voltak a múltamból, mintha a lelkiismeretem szólalt volna meg, de a hang idegen volt. Kellemes, mégis idegen hang. Elnyomtam a cigarettámat és körbenéztem: nem láttam mást, mint a pályaudvar előtt várakozó, sétálgató, idegeskedő emberek garmadáját. Megpróbáltam figyelni, de nem hallottam újra a hangot, csak a szokásosnak mondható üres és monoton szavakat: - Mennyit késik a vonat? – Holnap nem érek rá. – Nehéz napom volt – Nem tudom, merre van a Kossuth utca. – Nem az Öreg utcát keresi? – Sietek.
Csupa olyan szabvány mondat, aminek helye volt ezen a csúf, esős, októberi estén.
Talán új hangja van a lelkiismeretemnek, s abban reménykedik, hogy így talán jobban figyelek rá, mosolyodtam el. De akkor a hang újra megszólalt:
Látom, hiába marasztallak, de kérlek, tégy meg valamit: őrizd meg néhány szép napunknak emlékét és örömeit, s ha ráérsz, gondolj néha majd rám…[2]
A hang már egészen közelről szólt, megpróbáltam megkeresni a forrását, de újra sikertelenül jártam.
…hisz lehet talán még! a hold ma oly kerek![3]
Tökéletesen igaz és tökéletesen hazug szavak: az esőben felettünk nem a hold volt kerek, hanem az utcalámpák kegyetlen fénye. Mintha egy árny járt volna körbe: egy arctalan alak a téren várakozókhoz fordult, egy triviálisnak tűnő kérdéssel.
- Nem tudja, merre van a Kossuth utca?
- Nem tudom – kapta a választ, mire az árny egy idézettel felelt:
- „…ha tiszta s őszinte a szívem, bárhol lehetek szerte a világban, imámat a szél viszi el Istenhez, lelkemben születő néma szókkal.[4]”
Az alak után eredtem, tudni akartam, hogy ki ő, s miért idézi fel a múlt halottnak tűnő szavait. Utolértem és elé léptem: azt akartam kérdezni, ki ő, de egy szót sem tudtam szólni. Eddig csak egy árnyalak volt, arctalan, de ahogy lassan befogta szemem, lassan megláttam az arcát. Teremtője, légyen Isten, aki minden világra születő embernek arcot ad, vagy ő maga, aki választotta és alakította sorsát, s ez a sors formálta aztán az arcát, egyenes vonalakkal rajzolt, kortalan arcot adott neki.
Az alak elmosolyodott és csak ennyit mondott:
- Te már megkaptad a válaszodat, de a kérdésedet nem.
- Mi a kérdés? – kérdeztem vissza meglepetten.
- Merre van a Kossuth utca?
- Mindenhol van Kossuth utca.
- Igen, de én egy Kossuth utcát keresek. Nem tudod, merre van? – erősködött tovább.
- De melyik Kossuth utcát keresed?
Az idegen válasz helyett újra idézett:
- „- Mi van közöttünk? / - Mittudomén. / - Miért vagyunk ebben, hogy jutottunk ide? / - Mittudomén – nevetett fel a nő. / - Ha ilyen bölcs vagy, azt áruld el legalább, hogy mi lesz velünk, hová tartunk? / - Valahová”
- Köszönöm – és már nem érdekelt, honnan tudja, hogy mit jelentenek nekem ezek a szavak. Felidézték, azt, aki egykor voltam, talán az igazi önmagam. – Köszönöm – ismételtem - , egy pillanatra újra tudtam élni. Mintha…
- Mintha? - kérdezte az idegen.
- Mintha hazatértem volna.
- A Kossuth utcába? – mosolyodott el.
- Igen.
- Mindenkinek megvan a Kossuth utcája. Mindenki haza tud térni. Csak útmutató kell neki: a millió csodálatos szó, mit millió csodálatos lélek mondott ki és írt le, amióta az emberiség kamaszkorába lépett. Csak fel kell idézni.
- És ezért…
- Igen.
- Akkor jó utat… A Kossuth utcába – búcsúztam el.
- Ebben biztos lehetsz! – nevetett fel az idegen. – Én mindig hazatalálok, hiszen minden szót ismerek. Ha arra jársz, nézzél be hozzám.
- Köszönöm… - de mire kimondtam az idegen már tovatűnt, az egyetlen kérdésével és a minden szót idéző válaszaival együtt. Épp csak hallottam:
Ami betüt ágam irt a porba, a tavasz sárvize elsodorja…[5]
Közben arra gondoltam: vajon a tavaszi sárvízig kitartanak a szemerkélő őszben elsuttogott szavak?
Barátomnak, Török Tündének. Száz és száz költő és író, száz és száz versét és írását kelti életre s osztja meg, nap mint nap és osztja meg. Érdemes szétnézni videócsatornáján, s biztos találunk egy olyan művet, amiről talán nem is tudtunk, de amire abban a pillanatban szükségünk van. Egy igazi, mai jokulátor (vándorénekes), azaz, mivel hölgy, jokuláta.
Mit mondjak?! Lenyűgöztél! Köszönöm!