Olyan nap volt, mint bármelyik más, amikor az idegen megjelent a faluban. Végigsétált a főutcán, udvariasan biccentett mindenkinek, aki szembe jött, majd határozott léptekkel elhagyta a falut, egészen a tanyáig. Nem kérdezett senki semmit sem tőle, a falusiak megtanulták, hogy csak akkor szólaljanak meg, ha mondanivalójuk van. Az idegen beköltözött a lakatlan tanyára, senki nem kérdezte meg, hogy vajon miért – ha a tulajdonosa nem emel ellene kifogást, másnak mi köze hozzá. Vasárnap elment a templomba. Hétfőn a szatócsboltba, egyébként meg a tanyán és a környéki földeken dolgozott.
Néha, néha a postás levelet hozott neki, az ország másik feléből, különös, cikornyás betűkkel megcímezve, de hogy kitől, azt nem árulta el a postásesküre hivatkozva.
Évek múltak el, anélkül, hogy bárki is kérdezte volna, hogy ki is ő. A falusiak maguk között megegyeztek abban, hogy vagy szent, vagy bolond, különben miért ült volna le minden este a mocsár szélén, hogy a naplementét bámulja.
Egyik este azonban történt valami szokatlan: Peti, a kisfiú a szomszéd tanyáról, iskolából hazamenet nem csak ráköszönt, de meg is kérdezte:
- Mit néz a bácsi?
- A naplementét.
- Minek azt nézni? Lemegy az magától is – csodálkozott a kisfiú.
- Hogy elvigye magával a lelkemet.
- Hova? A lelkünk mindig velünk marad.
- Pedig hidd el, oda viszi, ahová minden lélek tart.
- Az jó lenne – bólintott Peti -, én szeretném, ha magával vinne. Ha nagy leszek, elmegyek innen.
- Hová? – érdeklődött a férfi.
- El innen… a hegyek közé. Maga onnan jött?
- Igen. De ne hidd azt, hogy a hegyek között boldogabbak az emberek, mint itt.
- Azt akarja mondani, hogy itt jobb?
- Az ember mindenhol megtalálhatja a boldogságot és a boldogtalanságot is.
- Akkor miért hagyta ott a hegyeit?
- Mert nagyon hegyi ember voltam… Tudod, ott mások az emberek. A hegyek leuralják a lelket.
- Leuralják?
- Igen. Ha egy hegyet látsz, akkor mindig arra gondolsz, hogy meghódítsd, hogy felmássz a csúcsára, lenézz a völgyre és úgy érezd, hogy ott lent minden a tiéd. A hegyi ember sohasem nyugszik, mindig többre vágyik. Én is ilyen ember voltam.
- És ez rossz?
- Inkább csak fárasztó – nevetett fel a férfi. – Van, akinek jó: aki a hegycsúcsra azért megy fel, hogy közelebb legyen Istenhez, a békéhez, de a legtöbben csak le- és nem felnéznek. Nem a hegy és a teremtés nagyságát érzik, hanem a saját nagyságukat csupán, hogy milyen magasra jutottak mások fölé. Én is ilyen voltam. Sohasem voltam elégedett, mindig magasabb csúcsot kerestem. De aztán találkoztam egy bölcs emberrel.
- És mit mondott?
- Hogy ha boldog akarok lenni, jöjjek le az Alföldre.
- Itt mi van, ami a hegyek között nincs? Itt semmi sincs, akármerre nézek. Ezért akarok elmenni innen.
- Talán ez a sorsod, hogy elmenj. De mielőtt elmennél, tudnod kell, hogy mit hagysz itt.
- A semmit? – fintorodott el a kisfiú.
- Igen, a semmit. Tudod, a hegyek között az este mindig hirtelen bukkan le a nap, hirtelen borul ránk az árny. A hegyek között az ember fél a sötéttől, az Alföldön a Nap szép lassan búcsúzik, lassan csusszanunk át a sötétségbe. Békében. Itt, ha esik az eső, nem kell félned, hogy elsodor az ár. Ha hó, vagy ónos eső esik, nem kell félned, hogy leesel a szakadékba. Itt más az élet.
- Azt mondja, hogy ha jobb ember akarok lenni, akkor maradjak itt, a síkságon?
A férfi hosszan gondolkozott, mielőtt válaszolt volna.
- Én nem vagyok bölcs vagy szent, hogy erre válaszolni tudjak. A síksági emberek mások, ők más ajándékokkal élnek, más kísértésekkel kell megküzdeniük. Túl szép a világuk, nem kísérti őket a messzeség. Nem akarnak többek lenni, mint amik. Pedig vannak emberek, akiknek az a sorsuk, hogy többek legyenek, nagyobb dolgokra hivatottak. Lehet, hogy ez a te sorsod is. Ezt neked kell eldöntened, hogy a te sorsod az alföld, vagy a hegyek.
- És, ha rosszul döntök? Akkor mi lesz?
- Nézd az utat! – mutatott a férfi az ösvényre. – Belegondoltál már, hogy mióta járnak rajta az emberek, hány nemzedék óta?
- Még nem, de biztos régóta – válaszolta a kisfiú.
- Nos, nem voltam itt, de azt hiszem, azóta járnak rajta, amióta a falu megszületett. És ha így van, akkor valószínűleg még sokáig itt lesz.
- Ezt nem értem…
- Pedig egyszerű: ha elindulnál ezen az úton, el a faluból, pedig maradnod kellett volna, akkor vissza is tudsz térni rajta bármikor. És ha maradsz, bár menned kellett volna, akkor bármikor nekiindulhatsz. Ilyen egyszerű. Az ember mindig el tudja rontani a dolgokat, de mindig helyre is tudja hozni, ha akarja.
Többet már nem szólaltak meg, hiszen már minden szót kimondtak, minden kérdést feltettek, amit azon az estén kellett. És a kisfiú már felnőttként érkezett haza aznap.
#Albertirsa, 2021 május
Fénykép: Albertirsa, Öregszőlő