Akiknek szeme az erdélyi, kárpátaljai hegyekhez szokott, az a kis-magyarországi hegyeket csak domboknak látja, de higgyék el nekem: ezek is ezer titkot rejtenek.
Még fiatal koromban történt, hogy barátaimmal a hegyvidéken túráztunk. Nomádok voltunk, a falvakba csak akkor tértünk be, ha már nagyon fogytán volt a kenyér; élveztük, hogy naphosszat senki emberfiával nem akadunk össze.
Kivéve… Karmelgyer határában jártunk, mikor az erőd közepén hatalmas tömegbe botlottunk. Sokfélék voltak: öregek, fiatalok, férfiak, nők, városiak és falusiak vegyesen. Csodálkoztunk, de nem volt mit tenni, megpróbáltunk keresztülvágni rajtuk, de egy ötven körüli nő ránk ripakodott:
- Hohó, fiatalember, itt nincs tülekedés, álljon csak be szépen a sor végére! Mi már egy napja itt vagyunk!
- Mi csak szeretnénk… - próbálkoztunk védekezni, de az asszonyság nem hagyta befejezni a mondatot:
- Képzelje, mi is! Mindenki azért jött ide, mert szeretne valamit!
- Mi az, néni, idehozták a Trevi-kutat? - szemtelenkedett egyikünk.
- Nincs itt semmiféle kút! - vágott vissza dühösen. - Ne mondják, hogy nem hallottak még a híres karmelgyeri remetéről!
- Nem. Kellett volna?
- Hát persze! Mit gondolnak, miért állnak itt annyian, mint az oroszok?
- De mit csinál ez a híres remete?
- Tényleg nem hallottak róla? Teljesíti mindenki kérését. Bemegyünk hozzá, mond valami dumát a Istenről meg a szabad akaratról, előadjuk, miért jöttünk, mormol valamit és már kész is! És mindenki azt mondja, néhány héten belül teljesül, olyan, mint egy kérés-automata.
A barátainkkal összedugtuk a fejünket és szokásunk szerint, egymás szavába vágva tárgyaltuk meg a kérdést:
- Beálljunk mi is a sorba? Már csak brahiból is.
- Ehhez az erdei sámánhoz?
- Nem azért jöttünk, hogy mindent megnézzünk, amit csak potyán lehet?
- De ez nem jelenti azt, hogy minden helyi istenség előtt le kell borulnunk! Én is tudnék bölcsességeket mondani, erre kár egy napot elpazarolni!
- Tudnál? Akkor miért nem próbálod meg legalább egyszer?
Így vitatkoztunk, de végül azok győztek, akik szerint a bizonytalan boldogság nem ér meg egynapnyi biztos időveszteséget.
Eltelt húsz év… Egy plébános barátomat látogattam meg a közelben, s beszélgetés közben kiderült, hogy Karmelgyer is hozzá tartozik, mire eszembe jutott a régi emlék:
- Vajon mi lett azzal a híres remetével? Húsz éve nagyon népszerű volt, az erdő tele volt a rajongóival.
- Még mindig megvan, de már nincsenek rajongói. Azt mondják, mindenkit megátkoz, aki csak a közelébe merészkedik. Persze ez csak szóbeszéd, minden héten találkozom vele a misén, s még itt vagyok.
- Vajon fogadna, ha meglátogatnám? Azt átkokban nem hiszek, de az érdekes emberekben igen - támadt fel bennem a kíváncsiság.
- Tedd azt! Az esti miséig még bőven megjárod.
Szerencsére az erdő nem sokat változott az elmúlt évtizedekben, hamar rátaláltam az odavezető útra. A remete épp fát vágott, de ha nem dicsértessékkel köszön, bizony nem gondoltam volna, hogy főállású kérés-automatával állok szemben: átlagos, hetvenes férfi volt, kétes tisztaságú munkaruhában.
- Mit szeretnél fiam?
- Csak megismerni önt. Bevallom a kíváncsiság hajtott ide.
- Hát… - tárta szét a kezét -, láttál. Kérsz egy pohár vizet, mielőtt visszaindulnál? - mosolyodott el.
- Köszönöm, de inkább kérdeznék valamit. Igaz, hogy régen áldást osztott, most meg áttért az átkokra?
- Buta pletyka csak. Régen, ha valaki kéréssel jött hozzám, s nem gonoszságot kért, imádkoztam érte, s az kérés mindig meghallgatásra talált. A magtalanoknak gyereke született, a szegények meggazdagodtak, a haldoklók felgyógyultak, a magányosak párra leltek, s akiknek mindenük megvolt, hosszú életet kaptak.
- Akkor mi lett a baj? Elveszítette az erejét?
- Nem, ez az adományom még most is megvan.
- Akkor miért fuccsolt be az üzlet? - csúszott ki a számon.
- Üzlet? Ez jó! - mosolyodott el - Tudod, fiam, pont azért, amiért beindult. Mert működött. Mindenki megkapta, amit akart. De ahogy telt az idő, a legtöbbször rosszra fordultak a sorsok. A régóta várt gyermek megszületett, de elkényeztetett kis herceg lett belőle, majd elkallódott. A szegény bankszámlája meghízott, de az élete megsoványodott. A haldokló meggyógyult, de az ajándékba kapott évek nem teltek boldogan, teherré váltak, visszasírta a jó halált. A magányos párt talált, de az zsarnokoskodott felette, porrá őrölte a lelkét.
És mindenki, aki rájött erre, mind engem hibáztatott, nem a saját türelmetlen vágyát a boldogság után. Mindenki azt mondta, én nem áldást, átkot osztok.
- Nagyon fájt ez a vád?
- Az fájt, hogy a boldogtalanságuk és nem a boldogságuk eszköze lettem. Ellenben, hogy nem jöttek állandóan, több időm jutott az imára és a kertre.
Körbenéztem, valóban édeni állapotok uralkodtak ezen kis tisztáson.
- Akkor azt mondja, hogy nem kell küzdenünk, el kell fogadnunk, amit a sors, vagy Isten rendel?
- Meg kell találnunk az örömöt a „van”-ban és nem mindig a „lesz” után futni.
- Unalmas lenne egy küzdelmek nélküli világ - vetettem ellen.
- Valóban. Unalmas és halott. De ez a mostani jobb?
Nem tudtam válaszolni, így tovább kérdezett: - Nem akarsz kérni valamit, ha már egyszer felkutyagoltál hozzám?
- De igen… Hogy én hadd legyek az emberek boldogságának eszköze.
A remete letérdelt, némán mozogtak az ajkai, de végül széttárta a kezeit:
- Imádkoztam érted, de ugye tudod, hogy ehhez önmagában még Isten ereje is kevés?
- Mi kellhet még?
- A tiéd, fiam - mosolyodott el a remete.