A nő megállt a férfi előtt és a szoborra nézett.
- Ez volnék én? – enyhe elégedetlenség érződött a hangjában.
- Ezzé formáltalak.
- Egy istennő… Egy szoborcsoport mellékes alakja – csücsörítette a száját az asszony.
- A legtöbb nő szeretne istennővé válni.
- Én azonban azt szeretném, ha engem formáznál meg. A nőt, aki vagyok, faragnád márványba, hogy túléljen minket.
- Aki vagy? – nézett fel a szobrász.
- Igen.
- Még nem láttalak – ingatta a fejét a férfi.
- Meztelen vagyok… Hát nézz meg! – tárta szét a karját a nő és körbefordult.
- Amit látok, az csak egy tökéletes test. Látom tested minden vonalát, a húsodat, az izmaidat, a bőröd finom árnyalatait, és mindegyik tökéletes.
- Köszönöm – bólintott elégedetten a nő.
- És szerepek sokasága, amit játszol.
- Szerepek?
- Igen. Néha istennőt játszol, néha a csábítót, de még nem láttalak meztelenül, szerepek nélkül, amikor önmagad lennél. Hogyan formálhatnálak meg, ha nem látom, ki vagy?
- És mit tegyek, hogy megláss engem is? Azt, ami a felszín alatt van?
- Ha szeretnélek, meglátnám benned a titkot, ami örök, amit márványba lehet formálni.
- Szeresselek? Öleljelek?
- Férfi vagyok, akit a barlangból az isteni fény hívott elő, hordozom magamban az állat ösztöneit. Ha meglátnám benned, amit szeretni tudok, ha meglátnád bennem, amit szeretni tudsz, szerelmünkben az isteni fény ragyogna. De ha csak megjátszanánk a szerelmet, ha csak az ősi ösztön hajtana egymás felé minket, rabbá válnánk, nem tudnánk és nem is akarnánk előjönni a barlangunkból, az állati létből. Akkor legfeljebb a húsodat tudnám megformázni, ahogy érzem, nem azt, aki valójában vagy.
- Akkor mondjak le arról, hogy a szobrodban örökké éljek?
- Ez olyan fontos lenne neked?
- Igen.
- Vágyjál inkább arra, hogy az életedben éljél, ne egy halott kődarabban. Hidd el, többet ér. Tudom, ember vagy, a teljesség örököse, de az én szemeim csak a felszínt látják, ezt tudtam megformázni belőled.
A nő szomorúan indult kifele a műteremből. Már nem az a diadalmas örök nő volt, aki az előbb modellt állt a szobrásznak, nem is a kíváncsi, aki önmagát kereste az elkészült műben, de nem is az, aki szerelmének teremtő erejében bízott. Nem, már csak egy megtört lélek volt, akitől éppen most vették el az örökkévalóság ígéretét. Egész lényét átjárta a fájdalom. Lassan húzta fel ruháit, lassan újra az a nő lett, aki mindig is volt, a szürke hétköznapi életben. Egyszer csak kellemes melegséget érzett az arcán: a felhők mögül előbújt a nap és cirógatni kezdte az arcát a fénysugár. Egy pillanatra ez töltötte be a lényét: semmi más sem számított, sem a múlt, sem a jövő, csak a jelen pillanata, amit megélt.
- Állj! Most ne mozdulj! És ne hagyd, hogy elröppenjen a pillanat!
A férfi szinte gyűlölettel vetette magát az anyagra. Formázta, alakot adott neki, majd összeroncsolta és új anyagot vett elő. Dühítette, hogy nem képes lelket adni a holt márványba. Órák teltek el, a nőt kínozta a mozdulatlansága, mégis erőt adott neki, hogy részese lett az alkotásnak. Már késő éjjel volt, amikor a férfi megszólalt: - Elkészültünk. Megnézheted.
Telihold volt, épp csak a szobor élei látszódtak, mégis a nő ámulattal nézte.
- Ez csodálatos… Ez, mintha nem is én lennék.
- Pedig te vagy – mosolyodott el fáradtan a szobrász. – A benned lakó csoda.
- Azt hiszem, még soha senki sem látott ilyennek…
- Mert eddig rejtőzködtél. Mindig arra gondoltál, hogy milyennek látnak mások. Mindig szerepet játszottál, sohasem mertél önmagad lenni. Most egy pillanatra, a fájdalomban és az örömben megláttam, hogy ki vagy. A szerethető nőt. Az embert. Sőt – egy pillanatra elmosolyodott a férfi - , talán még beléd is szerettem, amíg az anyagból téged formáztalak.
- Elraboltad a lelkemet és a kő börtönébe zártad. Mégis, olyan szabadságot érzek, amit még soha eddig.
- Elraboltam és visszaadtam. Ha a szoborra fogsz nézni, látni fogod, hogy több vagy, mint amit mások, vagy akár te magad látnál saját magadban. Látni fogod a benned élő csodát, és ez erőt ad, hogy merd vállalni és megélni, aki vagy. És akkor rá fogsz jönni arra, hogy az alkotásunk nem ez a szobor, hanem az, hogy megtaláltad magadat a márvány-tükrömben.
A nő önkéntelenül is át akarta ölelni a szobrászt, de aztán félúton megállt és inkább a szoborra nézett. Megsimogatta a szobor arcát és megcsókolta. És ugyanaz a mosoly játszott az arcán, amit a napsugár csalogatott elő.
A grafikákat köszönöm Tike Esthernek!