- Mit bámul úgy, mint aki még nem látott nőt? – förmedt a nő a szembeülő férfira a villamoson. A férfi kicsit zavartan válaszolt:
- Bocsásson meg, nem akartam zaklatni, de nem tudtam nem észrevenni, hogy mit csinál.
- Miért, mit csináltam? – kérdezte kíváncsian, harag nélkül a nő.
- Olyat, amit már nagyon kevesen… Olvasott.
- Ez ma már olyan ritka, hogy észre kell vennie?
- Igen. Valamikor az emberek, ha volt egy kis idejük, könyveket olvastak. Klasszikusokat. Aztán jött a ponyva, majd a napilapok és a bulvár… Ma pedig, az emberiség elbutulásának újabb állomásaként, már bulvárt sem olvasnak az emberek, csak a mobiljukra merednek. Az ön kezében láttam az utolsó könyvet, pedig minden reggel ezen a villamoson utazom.
- No, de kedves uram, nem sznob ön nem is kissé? Mindig volt magasa irodalom és volt ponyva is. Már Cervantes Don Quijote-jának a korában is csak lovagregényeket olvastak ez emberek, ebbe bolondult bele a bús képű lovag.
- Megnézhetem, hogy mit olvas? – adta meg magát a férfi.
- Tessék! – emelte fel a nő a könyvét: puhakötésű, aranybetűs női regény volt. – Most, hogy már megtudta a titkomat, kíváncsian várom az ítéletét.
- Tisztelettel, ha szabad– válaszolta kertelve a férfi - : én inkább maradnék Cervantes regényénél, korunk lovagregényeit meghagyom másnak.
- Hányat olvasott azokból a könyvekből, amiket tapintatosan korunk lovagregényeinek nevez?
- Bevallom, egyet sem. Egyszer hozzákezdtem egyhez, de nem bírtam eljutni a végéhez.
- Akkor olyanról mondott véleményt, amit nem is ismer? Ez olyan, mintha engem az alapján ítélne meg, amennyit eddig látott belőlem.
- Egy nő, aki nem mobilozik, hanem olvas a villamoson. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy csodáljam. Egyedül az okoz problémát, hogy túl csinos ahhoz, hogy csak a szellemi képességeit csodáljam.
- Maga Szinbád, ne szédítse, a magamfajta romantikus regényeken nevelődött úrilányokat! De most sajnos véget kell vetnem ennek a kellemesnek ígérkező beszélgetésnek, le kell szállnom. Kivéve…
- Kivéve?
- Ha maga is leszáll, akkor folytathatjuk a beszélgetést.
Az utcán kevesen voltak, így minden képmutatás és alakoskodás nélkül tudtak beszélni. A férfinak olyan érzése volt, hogy a nő vargabetűkkel vezeti.
- Nos, akkor térjünk vissza arra, hogy mi baja van a romantikus női regényekkel? Ha nem is olvasta őket, honnan tudja, hogy nem óborok, hanem limonádék?
- Most megfogott… - mosolyodott el a férfi. – Talán abból, hogy hazudnak a szerelemről. Összekeverik a szeretettel és a vággyal.
- A vággyal? Ön nagyon merész, uram! – nevetett fel a nő.
- Igen. A vágyról hazudnak a legtöbbet, egyszerű testi vonzódásként írják le. A férfi meg akarja kapni a nőt, a nő meg akarja szerezni a férfit, és ha sikerül, akkor ott a happy end a naplementében.
- És nem ez a szerelem?
- Azt hiszem nem… A szerelem egyszerre önzés és önfeláldozás: önzés, mert a másik által akarunk többé és egésszé válni és önfeláldozás, mert az életünk egyetlen céllá válik: eszközeivé váljunk a másik boldogságának és egésszé válásának.
- Létezik egyáltalán ilyen szerelem? Mármint a klasszikus, nem a mai lovagregényeken kívül.
- Létezik… Azt hiszem, én megéltem.
- Nos, erre kíváncsi lennék… Sok szerelmet éltem már meg, kíváncsi vagyok, hogy az ön megítélése szerint ez annak minősült-e.
- Régen történt, még húsz alatt voltam… - kezdett mesélni a férfi. – Egy lánnyal megbeszéltem, hogy munka után elmegyünk kirándulni a hegyekbe. Aznap minden összeesküdött ellenünk. Nem tudtam időben végezni, esett a hó, leállt a közlekedés, mintha az egész világ azt akarta volna, hogy ne jussunk el az erdőbe. A szülei elnézően nyitottak ajtót, s arra számítottam, hogy a lány udvariasan azt mondja majd, hogy talán máskor. De nem: elmosolyodott és azt mondta, indulhatunk. És elindultunk. Hamar magunk mögött hagytuk a faluját, kettesben kapaszkodtunk fel a hegyoldalban. Veszélyes volt, alattunk a patakvölgy, nem tudtuk, mikor csúszunk meg és esünk alá a mélybe. De csak mentünk előre, a tisztásunkig, ahol először láttuk egymást. Amikor megérkeztünk, nem tudtuk, mit tegyünk, csak álltunk egymás mellett. Akkor egy hullócsillag repült el felettünk… És mi egy szó nélkül átöleltük egymást, alacsonyabb volt nálam és felkaptam és lassan forogni kezdtünk. Mint egy néma, zene és dal nélküli tánc… Ez volt életem egyik legszebb pillanata… És ha magának még nem volt ilyen pillanat az életében, csak sajnálni tudom.
A férfi egy pillanatra némán az emlékeibe merült, így nem láthatta a különös fényt, ami a nő szemében gyúlt. Pedig ha látta volna, minden másképpen alakul…
- Azt hiszem, eljött a búcsú ideje – állt meg a nő. – De nem adok puszit. Az csak az ismerősöknek jár, a férfiaknak csók. Maga ismerősnél több, de még nem az a nagybetűs férfi, aki csókot érdemelne.
- Hát, akkor, hoppon maradok – mosolyodott el a férfi.
- Az nem olyan biztos – kacsintott a nő. – Kaphat csókot, de azt ki kell érdemelni ám! Mint egy lovagregényben. Most ne jöjjön azzal, hogy ez milyen erkölcstelen dolog, hiszen, ha jól látom, mindketten házasok vagyunk. Ez nem szerelmi csók lenne.
- Hanem?
- Maga is szereti a könyveket, én is. Titokban minden nő szeretne hercegkisasszony lenni és minden férfi lovag. Hadd játszunk egy kicsit: ha kiáll egy próbát, kap egy csókot, mint a középkori trubadúrok balladáiban. Rendben?
- Rendben! – nevetett fel a férfi. – És mi lenne az a nagy próba, amit ki kell állnom, hogy hölgyem tetszését elnyerjem? Remélem, nem egy sárkányt kell megölnöm, félek, a környezetvédők tiltakoznának ellene…
- Nem ússza meg ilyen könnyen! – nevetett fel a nő. – A lovagi feladat: olvassa el a könyvet, amit oly tapintatlanul korunk lovagregényének nevezett.
- Nem lehetne inkább a sárkányölést választanom?
- Nem! Ez a feltételem: négy hét alatt a könyv végére kell érnie. Se előbb, se később. És amikor elmondja nekem a könyv végét, megcsókolhat és megcsókolom. Semmi több, de egy pillanatra mesehőssé válhatunk.
Bár a könyvvel nehezen haladt, gyorsan repült az idő. Igaz, nem beszélték meg, de mindig megvárták egymást a villamoson, egymás mellé ültek és beszélgettek mindenféléről. A férfi gyakran nem is arra figyelt, amit a nő mesélt, inkább megpróbálta befogadni az asszony lényét. Semmi kétség, ha nem olvasás közben látja meg, észre sem veszi. Csinos volt, látszott, hogy törődik a külsejével, de nem túl sokat. Néha, ahogy egymás mellett ültek, megcsapta a parfümjének illata, ilyenkor egy pillanatra behunyta a szemét és arra gondolt, hogy vajon milyen lenne egy virágos réten sétálni vele... De ha ránézett, látta a szépségének hiányosságait is: a néhány ősz hajszálat a hajában, az alig észrevehető tokáját, a ráncokat a szeme körül. Első látásra egy átlagos csinos nő. Mégis, ha arra gondolt, hogy most egy középköri trubadúr-balladát élnek át, mennyei fényben látta a nőt. Ahogy a villamos elment a sziklák alatt és a nő kinézett, fenséges volt, mint egy várkisasszony, aki az ablakon keresztül néz ki a jobbágyokra. Vajon csak az ő szeme látja bele ezt a fenséget és nemességet, vagy mindig is ott volt, csak a köznapi szem nem volt képes észrevenni, csak a közönségeset?
Vajon milyen lehet a csókja? Nagyon várta, de nem úgy, mint egy gáláns kalandot ifjúkorában, hanem úgy, mint egy könyvnek az utolsó lapját. Vajon ki fogja megcsókolni? A nő, aki itt ül mellette, vagy a mesebeli királylány?
Gyorsan repült az idő…
Nem számolták a napokat, mégis mind a ketten tudták, mikor jön el az idő… Aznap reggel a nő minden zavar nélkül mondta:
- Ma este kicsit korábban találkozzunk. Mondjuk egy órával.
- Miért?
- Szeretném, ha az első és egyben az utolsó csókunk méltó befejezése lenne a mi kis lovagi románcunknak. Szálljunk le a szikláknál és sétáljunk el az erdőbe. Úgyis ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk. Holnaptól csak idegenként ülünk egy villamoson, ha egyáltalán.
- Megértem.
- Tudtam, hogy meg fogja érteni. A ma esti csók semmi… De, ha utána is találkoznánk, akkor ez csak egy sima románc lenne, mindenfajta lovagiasság és költészet nélkül.
- Pontosan.
Az erdő gyönyörű volt, s kettesben voltak. Szótlanul mentek, egymástól lépésnyi távolságban, kizárva minden véletlen érintést, s közben mindketten arra gondoltak, hogy valóban akarják-e? Hiszen bűn, amit terveznek… De csak egyetlen csókról van szó, ami azonban tönkre teheti mindkettőjük életét. Érezték azonban, hogy nincs visszaút, ezt az utat végig kell járniuk.
A nő egy tisztáson megállt.
- Itt.
A férfi bólintott. Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán a nő megsimította a férfi arcát, az átölelte. Lassan közelítettek egymáshoz az ajkaik, először finom érintéssel, majd egyre vadabbul, míg meg nem szűnt az idő mindkettőjüknek…
Talán fél egy óra is eltelhetett, mire képesek voltak megszólalni.
- Most? – kérdezte a nő.
- Csak a most van.
- Szeretlek. Nem akarom, de szeretlek.
- Nagy hibát követtünk el.
- Igen – válaszolta a nő a férfi karjaiba rejtőzve. – Nem szabad többet látnunk egymást.
- Mondd azt, hogy menjek el…
- El tudnál menni? Én nem tudom kimondani. Akarlak. Akarom, hogy az életem része legyél. Hogy reggel téged lássalak először és este téged lássalak utoljára. Ne mondd, hogy nem szabad. Tudom. Pedig nem tudunk egymásról semmit, csak pár üres fecsegés és egyetlen csók. Válaszolj, kérlek… A válaszodon múlik minden. Ha azt mondod, nem, akkor elfogadom. Szeretsz?
- Szeretlek… Még sohasem volt ennyire nehéz kimondani ezt a szót. Őrültek vagyunk.
- Igen – nevetett fel halkan a nő. – Őrülten szeretlek. Józanul sohasem szerettem volna beléd.
- Akkor? – kérdezte a férfi.
- Akkor találkozunk minden reggel és este a villamoson. Néha sétálunk, kézenfogva és csókolózunk és utána hazamegyünk. És úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, miközben egyfolytában a másikra gondolunk.
- És ez elég lesz?
- Többet nem merek, kevesebbet már nem akarok… Mától kezdve a „most”-ban kell élnünk, nem szabad terveznünk semmit sem, hiszen nem lehet közös jövőnk. Vállalod? – majd a férfi választát meg sem várva, megcsókolta.
Boldog hetek következtek… Már nem beszéltek könyvekről, csak élvezték, hogy a másik mellett lehetnek, hogy részesei lehetnek a másik életének. Néhány lopott perc minden nap, néha titkos üzenetek napközben és rengeteg gondolat a másik felé. A nő és a férfi rájött arra, hogy eddig minden könyv hazudott, legyen akár világirodalmi remekmű vagy filléres ponyva, amikor a szerelemről írtak: ez a szó a világtörténelemben csak most, kettejük szerelmében nyert értelmet.
A boldog napok gyorsan elszálltak… Egy nap a nő csak a szemével jelzett a villamoson, hogy a férfi ne szóljon hozzá, de amikor leszállt, akkor egy szemvillanással kérte, hogy kövesse. Pár perc séta után végre megfordult és a férfi szemébe nézve csak ennyit mondott:
- Vége. Lebuktunk.
- Mi történt?
- Nem mindegy? Tudtuk, hogy ez lesz a vége, hogy egyszer lebukunk. Tegnap a férjem megtalálta az üzenetváltásunkat. Lehet, hogy nem olvasott Sherlock-ot, de azért rájött, hogy mi van köztünk. Választás elé állított: vagy megesküszöm a gyerekeink életére, hogy szakítok veled, vagy beadja a válópert.
- Bántott?
- Nem, de megértettem volna… Kaptam még egy esélyt. Élnem kell vele. Nem várom, hogy megértsd, de azt hiszem, te is ezt tetted volna a helyemben.
- Tudtuk, hogy vége lesz. A lovagregények mindig rövidek és sohasem végződnek boldogan – próbált meg mosolyogni a férfi. – Végig bűnös volt a kapcsolatunk. Talán az volt az első bűn, a mi eredendő bűnünk, hogy könyveket olvastunk és nem a mobilunkkal foglalkoztunk. Cervantes azt írja, hogy Alonso Quijano egy jó ember volt, akit csak a könyvek bolondítottak meg és így lett belőle Don Quijote de la Mancha. Talán mi is jó emberek voltunk, akiket csak a régi könyvek zavartak meg. Ő is belátta a regény végén: „Elismerem balgaságomat, és beismerem, hogy ilyenfajta rossz könyvek csak bajt okoznak.”. Ezek a gondolatok, hogy lehetünk többek is, mint a szürke átlag, csak megzavarják az embert. Minden gondolat közül, amit valaha is kigondolt az emberi elme, a boldogság a legártalmasabb. Hazudtunk, mert hazugság volt, hogy lehetünk királylány és ritter[1]; vissza kell térnünk a régi életünkhöz.
- Tudom, most nehéz lesz mindkettőnknek – bólintott a nő. – Talán nem állom meg és üzenni fogok neked, de kérlek, sohase válaszolj. Ha valóban szeretsz, kérlek, ígérd meg.
- Ígérem – válaszolta a férfi, pedig ezt majdnem olyan nehéz volt kimondania, mint az első alkalommal azt, hogy „szeretlek”.
- Próbálj meg gyűlölni… Talán úgy könnyebb – tanácsolta a nő.
- Ezt te sem gondoltad komolyan.
- Szerinted… - sütötte le a szemét a nő. – Egy búcsúcsók még belefér?
- Nem… - válaszolta a férfi. – De megállnánk, hogy ne tegyük meg?
Még egy utolsó ölelés és csók… Nagyon lassan engedték el egymást, mintha az élettől kellett volna búcsúzniuk. Végül mégis elengedték egymást és a férfi szótlanul elindult.
- Várj! – szólt utána a nő.
A férfinak megdobbant a szíve: hátha mindez csak játék volt és újra minden olyan lesz, mint egy nappal azelőtt. Újra élhetik a hazugságot, ami életükben a legigazabb volt.
- Azt mondtad, hogy az volt az első bűn, ahonnan minden kiindult, hogy elhittük, hogy lehet úgy élni, mint a régi regényekben. Nem, nem itt rontottuk el.
- Hanem?
- Emlékszel, amikor először találkoztunk, kérdeztem tőled, hogy szerinted mi a szerelem? Elmesélted a történetedet a téli randevúról, ami életed legszebb élménye volt. És hozzátetted, hogy sajnálsz engem, ha még nem éltem át ilyet… Abban a pillanatban meggyűlöltelek, mert ez még valóban hiányzott az életemből. És elhatároztam, hogy bosszút állok rajtad: megcsókollak, úgy, ahogy még nő nem csókolt meg férfit, megmutatom, hogy mi az, ami a te életedből maradt ki… Ez volt a tervem. De aztán elkövettem egy hibát: beléd szerettem. És amikor megcsókoltalak, nem csak neked, de nekem is a legcsodálatosabb volt. Foglyul akartalak ejteni, de én estem fogságba. Ennyi.
- Ezt miért mondtad el?
- Hogy ne a könyveket hibáztasd, ne az álmokat. Hadd maradjanak meg az álmok, hogy ki lehet lépni szürke kis valónkból. Hiszen az első bűn nem az álmok voltak, hanem a hiúság, hogy azt hittük, tudjuk mi a szerelem. Indulj és ne fordulj hátra… és többé ne mondd ki nekem azt a szót, még magadban sem, hogy szeretsz…
- Annyit még megengedsz… Hogy azt kívánjam, légy boldog?
- Igen. És én is ezt kívánom neked.
[1] kóbor lovag
Török Tünde csodálatos előadásában: