A kislány tágrameredt szemekkel nézte a kávéscsészét a vitrinben. Pedig tudta a szabályt: ha a nagyihoz jön, mindennel játszhat, mindent kézbe vehet, kivéve ezt az egy csészét. Sokszor kérdezte a mamát, hogy miért más ez az egy csésze, mint a többi, hogy aranyból van-e, de a nagyi mindig azt mondta, hogy majd ha nagy lesz, megérti.
- De én már nagy vagyok… Most lettem nyolc éves – könyörgött a kislány.
- Hát, akkor ma talán valóban mesélhetek róla. Ez tudod, egy csodacsésze.
- Csodacsésze? – álmélkodott a kisgyerek.
- Igen. Ha egyszer meghalok, akkor majd rád hagyom és akkor megérted. Ha kávét főzöl, és a porcelán kiskanállal megkevered, ígérem, csodát fogsz látni.
- És mit?
- Az még titok – helyezte a nagyi az ujját a kislány pisze nózijára.
Évtizedek teltek el. A nagyi a temetőbe költözött, a kislány nagybátyja és családja lakott már a régi házban, mindent bedobozoltak, hiszen csak porfogó az a sok vacak. Aztán újabb évtizedek teltek el és eladták a lakást, s szóltak a rokonságnak, hogy a régi kacatok közül mindenki elviheti azt, ami kedves a szívének.
A kislány, aki már majdnem olyan idős volt, mint a nagyi gyerekkorában, csak ezt a csészét kérte. Kirakta ő is a vitrinbe, mert elhatározta, hogy egy ünnepi alkalommal fog először inni belőle. Legalábbis ezt hazudta magának, valójában félt, hogy a csoda elmarad, amit a nagyi ígért neki. Karácsony este, amikor már a család lefeküdt és ő is rendet rakott, elővette a kávéscsészét, nagy gonddal eltörölgette és kávét töltött bele. A porcelán kávéskanalat óvatosan belehelyezte és megkeverte a kávét. Egyszer, kétszer, háromszor… Nem történt semmi. Kicsit csalódott volt, de ha már ott volt a kávé, hát belekortyolt. Behunyta a szemét és hirtelen hideget érzett, csontighatolót. Eszébe jutott, mikor fázott ennyire utoljára: három éve fehér karácsonyuk volt, éjfélre minden gyémántosra fagyott. Éjfélkor kimentek a teraszra és csak némán nézték a csodát.
Lerakta a csészét és újra kavargatni kezdte, talán néhány tucatszor. Amikor újra belekóstolt a kávéba, annak dióíze volt: a nagymamája karácsonyi diós süteménye jutott az eszébe. Egy újabb kavarás és habcsókízű lett, de olyan habcsóké, amit utoljára gyerekkorában ízlelt. Minden kavarásnál egy-egy újabb és egyre régibb emlék jött elő, a régi karácsonyok emléke. Néha egy-egy dallam, néha egy illat, egy kép. A kávéscsésze nem teremtett csodát, de igaza volt a nagyinak: előhozott egy-egy csodát, amit a szívében őrzött, egy-egy csodát, amit a feledésbe száműzött.
Az asszony minden ünnepen elővette a kávéscsészét és előhívta az emlékeket. Néha boldog lett, néha boldogtalan, mert az elvesztett boldogságnál nincsen nagyobb boldogtalanság.
Egyszer, amikor a házassági évfordulójukról feledkezett el a férje, csendesen sírt és kiment a konyhába, és a kávéscsészét elővette: a rózsák illatát érezte, és az első házas csókjuk ízét – abban a pillanatban megbocsájtott a férfinak, s olyan szeretettel ölelte meg, hogy az másnap egy hatalmas rózsacsokorral lepte meg, s ugyanolyan illata volt, mint azoknak a bizonyos rózsáknak az esküvőjükön.
Csodacsésze volt, ha szomorú volt, mindig ehhez menekült. S ha az unokája meglátogatta őket, a kis cserfesnek mindennel szabad volt játszania, kivéve eggyel: a csodacsészével a vitrinben. De ha valaki a családból szomorú volt, mindig kapott egy kortyot a csészéből, de sohasem értették meg, hogy miért csak az asszonynak szabad kevernie a kávét. Talán magukban bolond öregasszonynak gondolták, de a kávé az jó volt. Biztos, a keverés a titka.
Mint minden mesének, ennek is meg van a maga meséje. Nyáron egy irodalmi délutánon kaptam egy kávéscsészét ajándékba, Erdős Orsitól. Még aznap újabb mesére ihletett, azonban úgy éreztem, ehhez a meséhez a Karácsony hangulatai illik...