A férfi a vízparton a nőre nézett:
- Hideg a víz?
A nő felnevetett: - Csak a bolond megy bele!
A férfi vállat vont: - Holnap már indulnom kell… És nem akarok úgy továbbmenni, hogy nem ölelt át a tó. Hűtlen és kacér asszony a vize, aki vágyik rá, fagyosan öleli, de én mégis szeretném megélni a pillanatot.
- Hát menj, én majd a partról nevetek rajtad.
A férfi lassan lépkedett a vízbe. Minden lépésnél mintha jégtüskék döfték volna át a bőrét, de magán érezte a nő pillantását, szégyellt volna visszafordulni. A tó mintha mindent megtett volna, hogy visszariassza, de végül csak belevetette magát és úszni kezdett. Pár pillanat után már nem érezte a hideget, de melegséggel töltötte el, hogy a nő a parton várja.
Dideregve mászott ki a vízből, szemével a nőt keresve: - Tetszett? Nevettél?
A nő megrázta a fejét: - Nem. Sohasem nevetnélek ki.
- Kár – állapította meg búsan a férfi. – Pedig azért mentem be, hogy nevessél. Szerettem volna érezni a nevetésedet, hallani, hogy vidám vagy.
- Te nem is bolond, te őrült vagy – kacagott fel a nő végre. - Te fázol… Megmelegítelek – lépett a férfihoz és átkarolta. Meleg, bársonyos volt a nő bőre, ölelése életet és erőt adott.
- Köszönöm – suttogta a férfi.
- Mit?
- Az ölelésedet. Tested melegét. Hogy szeretettel érsz hozzám.
- Ez a hibám – mosolyodott el a nő – szeretek babusgatni. És ha már voltál olyan őrült, hogy bemenj a jéghideg vízbe, hogy engem nevetni láss, ez a legkevesebb. Hogy átmelengetlek.
- A lelkemet is… - kérte a férfi. – Fázom.
-Teljesen. Gyere velem, ha nem félsz.
- Félni? Ugyan mitől? – kérdezte a férfi. – Boszorkány vagy talán, aki megeszi az ártatlan áldozatokat?
- Nem attól… Hanem attól, hogy megszeretsz. Hogy az ölelésben, a csókban, a tűzben elveszíted a lelked egy részét és cserébe csak a lelkem egy részét kapod.
- Nem szoktam félni… Talán ez a hibám, a soha vissza nem fordulás. De tudnod kell, holnap indulnom kell.
- Tudom – bólintott a nő. – De előtte még a miénk az éjszaka. Néhány óra, amikor kilépünk az időből, a kötelességből, a szerepekből és önmagunk lehetünk a másikban. Nem foglak visszatartani, nem fogok semmit sem kérni belőled, csak amit magadtól adsz nekem és azt adom neked, amit akarok: a teljességet érintheted meg bennem.
Aznap éjszaka kiléptek önmagukból, a térből és az időből… A nő még aludt, szerelem-békésen, amikor a férfi felkelt és egy vásznat vett elő.
- Mit csinálsz? – kérdezte a nő. – Gyere inkább vissza, fut az óra, s ki tudja, hogy találkozunk-e még.
- Vissza fogok jönni… Tudom. – válaszolta a férfi. – De szeretnék neked adni valamit, ami emlékeztetni fog rám.
- Azt hiszed, elfelejtenélek? - ölelte át hátulról a nő.
- El kell felejtened. De szeretném, ha engem el is felejtesz, maradjon valami, ami arra emlékeztet, ami ma éjjel történt.
- Mi ez?
- Egy kép Rólad.
- Ez egy fa… Elismerem, nagyon szép fa, de nem én vagyok – próbált udvariaskodni a nő.
- Hogy tetszik? – kérdezte a férfi.
- Nem tudom… Olyan tarka. Erősek a színek. Egyszerre vonz és félelmet kelt bennem.
- Mert olyan, mint te. Minden árnyalat, minden szín benne van a lelkedben, magadtól félsz, ha a színek ijesztenek.
- És az a nagy fa középen?
- Az te vagy, a sorsod.
- És két oldalt, az a két kisebb fa?
- Az a jó és a rossz ösztön, ami hol erre, hol arra hajt.
- És téged milyen ösztön hajtott felém? A jó vagy a rossz ösztönöd? És melyik hajt tovább?
A férfi felnevetett: - Az én képemet még nem festették meg! Majd, ha eltelik egy teljességet adó idő, látni fogjuk, hogy ami tegnap és éjjel történt, az jó vagy a rossz ösztön gyümölcse volt-e. Rakd ki a képet valahová, ahol minden nap láthatod. És amit látsz benne, az lesz a napod, a sorsod.
Búcsúzóul még átölelték egymást, de már nem szenvedéllyel, inkább csak barátilag, ahogy a múltjától búcsúzik az ember.
Az asszony hazament és kiakasztotta a képet. Nem túl feltűnő helyre, de oda, ahol naponta láthatja. Minden nap mást és mást érzett, ahogy ránézett: hol a vörös, hol, az aranysárga, hol a kék volt domináns. Néha úgy tűnt, mintha a fák más és más irányba hajoltak volna. Néha a rossz ösztön fája, mintha a középsőt támadta volna, máskor mintha a jó ösztöné virágzott volna ki.
Az idők elteltével asszony a parton ült, amikor a férfi visszatért. Egy pillantással köszöntötték egymást, aztán leült mellé és együtt nézték a hullámokat.
- Hány éve is? – kérdezte a nő.
- Számít az?
- Talán nem. Mi itt vagyunk, és itt van a tó is. Mi öregszünk, csak a víz nem változik.
- Nem igaz. Ez már nem ugyanaz a tó. Ha belemerülnék újra, akkor már nem történne meg ugyanaz a csoda, mint akkor. Csak hiú remény, hogy van olyan pillanat, amit újra élhetünk. Az is nem várt ajándék, hogy újra látjuk egymást.
- Azóta is őrzöm a képet.
- És már tetszik?
- Nem tudom. Talán még nem volt időm igazán megnézni. Nem tudom, hogy tetszik-e, de azt hiszem, már néha már béke tölt el, ha ránézek. Akkor összeérnek a színek – vallotta be a nő.
- Harmóniát érzel, ha a ránézel?
- Azt hiszem, igen.
- Akkor már a lelkedben is béke van.
- Ez mit jelent?
- Hogy rátaláltál magadra, hogy békét kötöttél a sorsoddal. Most már képes vagy a boldogságra. Sokan csak a külső világot akarják rendbetenni, hogy megtalálják a boldogságot és elfelejtkeznek a belső teljességről.
- Köszönöm – nézett az asszony a férfi felé. – Most meddig maradsz? Holnap reggelig most is?
A férfi megrázta a fejét és felállt. – Indulok. Már nincs szükséged arra, amit adni tudnék. Ha elengedsz…
- Tudnálak még itt tartani?
- Azt, aki ma vagyok, talán igen. De akit igazán szeretnél itt tartani, az már nincs itt. Ha itt maradnék, elveszítenéd ezt a valakit, az emléket, ami azóta az éneddé vált. A jelenlétem szép lassan elmorzsolná. Ha elmegyek, talán meg tudod tartani. Neked kell döntened: mit szeretnél?
A nő nem mert a férfi felé nézni, hiába nézett a tó felé, gyülekező könnyeitől már nem látta a tavat sem, úgy suttogta: - Elengedlek.