Néha a hétköznapok terhe,
kőként nyomja lelkemet:
erőm nincs csak akarat,
hogy vállaljam a sorsomat.
A boldogság elszáll, mint a harmat,
mikor érinti Napnak sugara,
de a rosszkedv, mint a varjak,
mindig velem maradnak.
A Duna partján kis rovarka,
hagyja a filozófiát:
vígan szárnyal, követ görget,
mert nem tanult fizikát.
Nem tudja, hogy nincs értelme,
s nem jut vele messzire,
hisz nincs hozzá ereje
- mégis játszik életet.
És a bú s gond, régi sebek,
most hirtelen eltűnnek:
mint a kalap a víz hullámán,
csak marad a pillanat.
Mert néha Isten
csak így egyszerűn üzen:
kis rovarral, egy kaviccsal,
vízparton, boldogsággal,
s nem kell ennél több, sosem