top of page

Látogatóim száma

Kerlés - A mi Szentháromságunk

  • Szerző képe: Rozványi Dávid
    Rozványi Dávid
  • 2 órával ezelőtt
  • 3 perc olvasás

Kerlés azon települések közé tartozik, melyek lakosságának többségét már a románok adják, magyar nevekkel jóformán már csak a temetőben találkozhatunk, azonban érdemes felkeresnünk, ha meg akarunk erősödni hitünkben és magyarságunkban: a település határában álló Cserhalmon zajlott le 1068-ban a híres Cserhalmi csata, melyben Salamon király (1053-?, uralkodott: 1063-1074) Géza (1044-1077, királyként uralkodott: 1074-1077) és László (1040-1095, uralkodott: 1077-1095) hercegekkel legyőzte Ozul besenyő vezér seregét. A csata nem formálta történelmünket: itt a besenyők (a hagyományban: kunok) már végigpusztították Erdély nagy részét, s a zsákmánnyal és a foglyokkal visszavonulóban voltak. A király és a hercegek célja már nem az ország megvédése volt, hanem a foglyok kiszabadítása és a további támadások megelőzése. A magyar hadak felkészültek voltak: biztosították az erőfölényt, ezért a besenyő vezér felhúzódott a Cserhalom dombra és ott várta a támadást. Ottjártunkkor megtapasztaltuk, hogy ez bölcs döntés volt a részéről: még gyalogosan felkapaszkodva is meg-meg kellett állnunk a meredélyen, könnyen el tudtuk képzelni, hogy a magyar seregeknek teljes fegyverzetben, nyílzáporban milyen nehéz lehetett ez az út.

A csata a magyarok győzelmével végződött: kegyelmi pillanat volt, a pillangólelkű Salamon király, a szelíd Géza és a harcos László össze tudtak fogni, a testvérharc egy történelmi pillanatra szünetelt. Talán elcsépelt gondolat, de ettől függetlenül igaz: ha félretesszük ellentéteinket, nincs olyan erő, ami le tudna gyűrni minket!

A csata legemlékezetesebb epizódja Szent László és az elrabolt szűz története. A (Bécsi) Képes Krónika így írta le: „László herceg meglátott egy pogányt, aki a lova hátán egy szép magyar lányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát Szt László herceg, hogy ez a váradi püspök leánya, és ámbár nehéz sebben volt, mégis nagyhamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban, amannak lova sem maradt vissza semennyit sem. Így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta mögött. Rákiáltott tehát Szt László herceg a leányra és mondá: szép húgom, fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre! Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szt László herceg közelről át akarta szúrni lándzsájával. A lány ekkor nagyon kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el... A szent herceg ezután sokáig vívott a férfiúval, majd elvágta inát és megölte... Nagy volt az örvendezés Magyarország-szerte”. Ez a jelenet, ahogy ma mondanánk, mémmé vált: számtalan erdélyi templom freskóján örökítették meg. Talán nem véletlenül: az elrabolt szűzben Erdély nemzetei önmagukat láthatták, akit a külső hatalmak folyamatosan ki akarnak fosztani és el akarnak rabolni, s csak az isteni erő és közbeavatkozás képes megmenteni.

Érdekes, hogy a képi ábrázolások utolsó eleme, mely szerint Szent László a párviadal után a leány ölében pihenteti a fejét ősi keleti mítoszokkal mutat párhuzamot: így tett Siva és Buddha is. Megkockáztatom a feltételezést, hogy ebben a képben az ősmagyar hitvilág élt tovább.


ree

Mikor István király népét Krisztus hitére adta,

a Kereszt vallását az őshitbe oltotta,

új életet adott a régi szavaknak,

így lett Boldogasszony Jézus anyja, Mária,

változott „Szűzzé” a latin „Sancta”,

a Turul és a Galamb egybeolvadt.

 

A Kereszt jele nemzetté formálta a népet,

de mi magyarrá formáltuk a kereszténységet,

büszkén Róma és Bizánc szemébe nézve,

magyarként és magyarul élve meg a hitet.

 

Alkottunk magunknak egy saját Szentháromságot,

emberi arccá formálva az isteni titkot:

István királyban az Atyaistent láttuk,

ki népének új hazát alkotott,

Lászlóban a fiút, ki megküzd népéért,

békét szerez az ó és új között, megújítva hitét,

és a Szentlélek, a gyengéd és életető,

nekünk Szent Erzsébet,

kinek kötényében rózsává válik a kenyér.

 

Mert Isten egyszerre mindenkié,

ki mindenkit egyformán szeret,

de egyben csak a miénk,

ahogy minden népé,

s így válik egyetemessé.


Hozzászólások


bottom of page