A 2024. augusztus 24-én elhangozott beszéd szerkesztett változata
Amikor a mai napra készültem, egy bibliai vers jutott az eszembe: „itt nincs maradandó hazánk” (Zsid 13,14.). Azt hiszem, ennek a gondolatnak a súlyát leginkább itt, a kitelepítettek egykori munkatáborában érezhetjük meg. Csengőfrász? A ma élők többsége már nem érti ennek a jelentését, hogy mit jelentett, amikor az éjszaka közepén csöngettek és átadtak egy papírlapot, ami mindenünktől megfosztott. Volt, akit az ÁVÓ vitt el, volt, akit haláltáborba vittek, volt, akit munkatáborba, volt, akinek kényszerlakhelyet jelöltek ki. A terrorgépezet precízen működött: megszabták, hogy vihet-e magával valamit, és ha igen mit és hány kilót.
Rozványi Dávid: június 4. – Trianon
Az egyik oldalon: börtön, akasztófa, beletörődés, öngyilkosság, kitelepítés, munkatábor.
A másik oldalon: hagytuk, hogy elszakítsanak régi életformánktól, talán még néha örültünk is, mert olyan szép és fényes volt a (soha el nem érkező) aranykor, amit a szónokok festettek elénk nulla fajsúlyú szavakkal, nem tűnt érte nagy árnak a becsület, a kötelesség, Isten és haza, csupa kiüresedett szó és fogalom.
Örültünk annak, hogy már nincs Endlösung és nem indítanak szerelvényeket Szibériába sem, és nem vettünk tudomást Recskről és Tiszalökről, s Újvidékről csak a „hideg napokat” emlegettük. Igen, ezekben az években új szavakkal gyarapodtunk és erőszakoltak új értelmet a régiekre: kulák, padláslesöprés, osztályellenség, beszolgáltatás, kitelepítés.
És a karámokból átalakított gyűjtőtáborokban, a Hortobágyon gondolkoztunk csak el azon, hogy hová tűnt régi világunk.
Arról, hogy mit kellett hátrahagyni, már nem készítettek ilyen pontos listát. Gyakran nemzedékek halmozták fel mindazt, ami egyik nap még a kitelepítésre ítéltek sajátja volt, másnap pedig arctalan idegeneké lett. Lakás vagy ház, bútor, szerszámok, könyvek, emlékek, családi ereklyék – mindezt elvette egy nyomtatvány, amire rágépeltek néhány nevet, egy társadalmi státuszt, egy helységnevet és lelkiismeretesen ellátták iktatószámmal.
Azonban bármilyen alaposak is voltak az államhatalom emberei, volt valami, amit nem tudtak elvenni: az emberi tartást. Nyugalmasabb korszakokban az emberséget egyszerre határozza meg a személyiség és a társadalmi környezet, a kettő egymásra épül és egymást erősíti: az egyén a munkájával a közösséget támogatja és a közösség megvédi őt. A XX. század közepén ez egyensúly felborult és egész csoportokat taszított ki magából az állam, ami hazának hazudta magát.
A kitelepítettek magukra maradtak, nem számíthattak másra, csak, Istenre, magukra, és, amennyire az őrök engedték, egymásra. Mégis, kitartásukkal bizonyították, hogy az emberség erősebb, mint az embertelenség, példát mutatva az elkövetkező nemzedékeknek, akiknek már nem kellett megélniük ilyen vészes időket.
Egy családi emléket szeretnék felidézni. Édesapám családjának egyik legféltettebb ereklyéje volt egy 1848-as kard. Nem volt különleges tárgy, talán csak falusi kovács kalapálta ki egy bevonuló honvédnek, Nem volt különösebben értékes sem, mégis a szabadság iránti vágyat testesítette meg nekünk. A kitelepítéssel összefüggő házkutatásnál elkobozták és a jegyzőkönyvbe beírták: „egy nagy darab kés”. Mégis, a kitelepítésben, a szigorú kontroll alatt, hiába vettek el mindent, ami a szabadságot jelenti, szabadok voltak, mert nem törtek meg. Azt hiszem, ez a megőrzött szabadság az, amit a kitelepítettektől tanulhatunk, amit nem a külső körülmények, hanem a belső világ határoz meg. És az emlékezés fájdalma mellett, ma ezt az emberséget és szabadságot ünnepeljük.
Ha szabad, pár szót szeretnék mesélni dédnagymamámról[1]. Még a boldog békeidőkben született és házasodott meg a Felvidéken. Trianon után családjával a csonkaországba kellett menekülnie. A férje belehalt ebbe, de gyermekeit becsülettel felnevelte. 1945 után őt is kitelepítették az Alföldre[2], de nem tört meg, őrizte magában a régi világot. Akkor sem tört meg, amikor megkapta a hóhér számláját és ebből tudta meg, hogy a fiát kivégezték. Az utolsó fényképén is csendes mosoly ült az arcán. A kitelepítésben halt meg, az állam nagylelkűen megengedte, hogy holtában hazatérhessen Budapestre, a Magyar Államvasutak azonban elkeverte a koporsót, Édesapámnak napokba telt, amíg egy félreállított vagonban megtalálta a holttestét.
Ez volt az a nemzedék, amire ma emlékezünk: az Önök nemzedékére, legyenek áldottak! És legyen áldott a kéz is, mely templomot emelt az embertelenség földjén!
Köszönöm, köszönjük Önöknek ezt az örökséget: az emberséget és a szabadságban való hitet.
[1] (1881 – 1965 nemes Bolemán Margit)
[2] Derecske
Comments