István király, Te óvtad és óvod népünket, s hazánk,
s örökségül Krisztus keresztjét hagytad reánk:
a keresztet, mely vállunk nyomja,
de lelkünket Istenhez emeli, a magasba –
gondoltad volna,
mikor hazává formáltad a hont,
hogy az ország, melyet álmodtál,
sokszor csak állam lesz, s nem haza,
s kitagadja lányait, s fiait,
édesből mostohává válva?
Mi hisszük a hazát, mit alkottál,
mert valljuk: Isten a fundamentuma,
fájdalmainkat fájdalmadhoz adjuk,
Krisztus keresztjének lábához rakjuk,
mert magvetés minden szenvedés,
s a haza, mit elvettek tőlünk,
mégis a miénk, bennünk él.
Mert hiába tör ránk
tatár, török, orosz,
születnek köztünk Rákosik, Vazulok,
országod nem pusztul,
üszkös romok alól új életre kél:
a munkatáborból Isten háza lesz.
Mert a szeretet erősebb, mint a gyűlölet,
a hit győz sok tarka eszme felett,
ahogy Krisztus is elhagyta a sírt,
a Nagypéntekre mindig Húsvét felel,
s mikor ünnepeden Isten előtt
meghajtjuk fejünk,
lelkünk érzi: itt vagy velünk,
Isten előtt könyörögsz érettünk,
hisz a halál el nem választ,
és hontalanságunkban is királyunk vagy:
nem karddal vagy erővel,
hanem hittel és szeretettel,
hogy remélni tudjuk: teljes lesz hazánk.
Kócsújfalu ma Tiszafüred része: 1950-es években a határában egy munkatábor működött. A kitelepítettek minden évben összegyűlnek az itt épülő imaháznál, amit Szent István királyról neveznek el – az ő hitük és emberségük előtt tisztelgek ezzel a versemmel. A képet köszönöm Hámoriné Fodor Ágnesnek, aki eljuttatta hozzám: a munkatábor ötvenes évekbeli állapotát mutatja.
Édes hazám fogadj szivedbe had legyek hűséges fiad, lányod, gyermeked!
Emlékük örökkön él!