István király, Te óvtad és óvod népünket, s hazánk, s örökségük krisztus keresztjét hagytad reánk: a keresztet, mely vállunk nyomja, de lelkünket Istenhez emeli, a magasba - gondoltad volna, mikor hazává formáltad a hont, hogy az ország, melyet álmodtál, sokszor csak állam lesz, s nem haza, s kitagadja lányait, s fiait, édesből mostohává válva?
Mi hisszük a hazát, mit alkottál, mert valljuk: Isten a fundamentuma, fájdalmainkat fájdalmadhoz adjuk, Krisztus keresztjének lábához rakjuk, mert magvetés minden szenvedés, s a haza, mit elvettek tőlünk, mégis a miénk, bennünk él.
Mert hiába tör ránk tatár, török, orosz, születnek köztünk Rákosik, Vazulok, országod nem pusztul, üszkös romok alól új életre kél: a munkatáborból Isten háza lesz. Mert a szeretet erősebb, mint a gyűlölet, a hit győz sok tarka eszme felett, ahogy Krisztus is elhagyta a sírt, a Nagypéntekre mindig Húsvét felel, s mikor ünnepeden Isten előtt meghajtjuk fejünk, lelkünk érzi: itt vagy velünk, Isten előtt könyörögsz érettünk, hisz a halál el nem választ, és hontalanságunkban is királyunk vagy: nem karddal vagy erővel, hanem hittel és szeretettel, hogy remélni tudjuk: teljes lesz hazánk.
Kócsújfalu ma Tiszafüred része: 1950-es években a határában egy munkatábor működött. A kitelepítettek minden évben összegyűlnek az itt épülő imaháznál, amit Szent István királyról neveznek el – az ő hitük és emberségük előtt tisztelgek ezzel a versemmel. A képet köszönöm Hámoriné Fodor Ágnesnek, aki eljuttatta hozzám: a munkatábor ötvenes évekbeli állapotát mutatja.