Regéc vára, az Úr 1681-ik évében.
A férfi, aki egykor a füleki főkapitány volt, az ország főurainak egyikeként gazdagságban élt, mára megtanult örülni annak, amit a fogsága engedett neki. Régente szabadon vágtatott a mezőkön át, most már örült annak a napsugárnak is, ami reggelente a szellőzőlyukon keresztül a falra fénypöttyöt rajzolt. Azelőtt a legfinomabb borokat ízlelte, de nem örült azoknak annyira, mint ahogy most a poshadt víznek. Ó, azok a régi vadászatok! – sóhajtott magában. A szarvasok, az őzek és medvék – de hol vannak ezek ahhoz képest, ha most a tetveket és patkányokat tudja elcsapni a fekhelyétől?
A cellaajtó felől neszezést hallott. Ma korán hozzák a „lakomát” gondolta magában, de nem lepődött meg: aki már mindent megélt, akitől mindent elvettek, már nem tud meglepődni semmin sem. Egy pillanat múltán kiderült, hogy mégis: az ajtóban ugyanis nem a foglár állt, hanem a Magyar Királyság legszebb asszonya: Zrínyi Ilona[1].
- Megengedi Koháry[2] Uram, hogy belépjek? Egy kis traktát hoztam az asztalomról, mint szívem szerinti vendégemnek.
A fogoly azonnal felpattant, kihúzta magát és udvariasan meghajolt vendége előtt.
- Nagyasszonyom megtisztel, de szívemet szaggatja, hogy ilyen méltatlan környezetben és öltözékben kell fogadnom magát.
- Sajnos a körülmények tényleg nem olyanok, mint fiatal korunkban, amikor először találkoztunk Bécsben[3], a császári udvarban.
- A király udvarában – igazította ki a férfi, de rögtön el is szégyellte magát, hogy ellene mondott a fejdelemasszonynak, így megpróbálta kiigazítani a beszéd fonalát. – Sok időknek előtte volt ez, s a sok idő mindent megrepesztett, csak Nagyságos Asszonyom fiatalságán nem talált fogást.
- Látom, kegyelmed szavainak fényét sem homályosította el a fátum[4] – viszonozta a bókot a nő.
- Csak megfogadtam áldott emlékezetű nagybátyja, Miklós[5] tanácsát, ki találkozásunk alkalmával azt mondta, hogy akár tollat, akár kardot ragadok, kitartással folytassam, s ha a bölcsesség vezérel, mindenkor célt érek. A tollat és a kardot elragadták kezemből, de reménylem, a bölcsesség még most is soros társam. Ez az, amit senki el nem vehet tőlem, még nagyságos asszonyom férjura[6] sem.
- Kérem, ne nehezteljen férjuramra, szertelen ifjú még. Nem tanulta meg, hogy az igaz hatalom türelmes és erejének tudatában a sértést mosollyal tűri, s hogy a nagylelkűség erősebb fegyver, mint a kard.
- Én nem szolgálok, tót királyt! – vágott közbe a férfi, olyan megvetéssel a hangjában, ami sértőbb volt, mintha a földre pökött volna, az asszony azonban mosolyogva vette át a szót:
- Ha Fülek várának feladása után nem nézte volna légnek férjuramat, ma a jobbján ülhetne, mint első kapitánya az országnak.
- Én megőriztem hűségemet királyom és katholikus relígióm felé. Fülek várát is megtartottam volna. Kevesebb emberem volt, mint Dobó Istvánnak Eger ostromakor[7], és Nagyasszonyom férjura is nagyobb haddal jött ellenem, mint akkor a török, de megtartottam volna, ha az aljas árulás nem adja át az erődítményt az ellennek.
- Nagyságos uram egy olyan király hűségében tartja meg magát, aki elárulta a nemzetet, tirannusként tépi a magyart.
- Lipót királyunk[8] mindig kegyes szívvel volt irántam és házam iránt, eb lennék, ha a hűtlenség bűnébe esnék. Nagyasszonyom azt mondja, hogy Lipót király zsarnok, de mit mond a török császárról, akinek férjura tette a kezébe az esküt? Ő talán szívén viseli a magyarok jogát és szabadságát? Ne higgye ám, hogy ha fordul a hadiszerencse nem fogja a férjurát és magát is fogságba vetni!
- Minket magyarokat az Úristen ide állított a Kárpátok ölelésébe, ide, ahol a két pogány, a Kelet és a Nyugat folytonfolyvást viaskodik. Tán jobb lenne mindent felszámolnunk és az amerikánus gyarmatokon új hazát keresnünk, de nem tehetjük meg: itt van az őrhelyünk, ehhez a véráztatta földhöz kell hűségesnek maradnunk. Az Úristen rendelése, hogy örökösen két pogány közt őrlődjünk, hol egyikhez, hol a másikhoz húzva, mert csak úgy maradhatunk meg, ha éppen annak szolgálatát vállaljuk, aki elég erős ahhoz, hogy megóvjon a másiktól, de nem oly hatalmas, hogy ő maga rakjon igát a nyakunkba.
Kegyelmed azt mondta megőrizte a hitét a katholikus religióban, én is azt tettem. Édes Uramat Imrét minden földi embernél jobban a szívembe zártam, ha kellene, még a gyermekeimet is hátrahagynám érte, de édes Jézus urunkat nem. Pedig mennyivel könnyebb lenne minden, ha kézfogónkon felvettem volna az ő lutheránus[9] hitvallását!
- Nagyasszonyom hite még fényesebben ragyog hazánk egén, mint szépsége.
- Hagyja kérem, a cifra szavakat… Maga a királyához hű, én a férjuramhoz.
- És mindketten hűségesek vagyunk hitünkhöz és hazánkhoz.
- Az Úr őrizzen meg e hitünkben! – válaszolta a Nagyasszony.
- Ha megbocsát, Nagyságos Asszonyom, egy gondolat motoszkál bennem már vagy másfél évizede… Szívem rejtekén őrzöm, mint egy medaliont, a szépségét, amikor először megláttam. Azóta is azt fontolgatom, hogy ha korábban tűnék fel életem egén, akkor talán nekem adja kezét, s most együtt küzdenénk édes hazánk üdvéért. Megadtam volna azt a hatalmat és dicsőséget, amit első férjurától kapott[10], és a szerelmet, amit a másodiktól[11]. Magyar úrként élhettünk volna, s nem mint a pogány császár alantasa.
- Szófia beszéd ez, ha megengedi, Koháry uram. Mindig jó szívvel gondolok önre, csodálom vitézségét és hitét, de lángolni csak Imréért tudok. Ő többet ér nekem, mint a dicsőség, a gazdaság és a hatalom. Még akkor is, ha kicsiny fiam[12] szemében a haragot látom, amikor ránk néz, félek, őt is el kell majd veszítenem ezért a szerelemért.
- Nagy ára van a szerelemnek asszonyom, s bocsásson meg, ha katonaemberként kimondom: méltatlanra pazarolja. Mit lát ebben a kufárfi kamaszban? Ebben a tót lókupecben?[13]
- A szerető szív átlát a valóságon és csak azt a jót látja, ami a másik szívének mélyén lakozik.
- Megkövetem bántó szavaim miatt Nagyasszonyomat.
- Tudom, jó akarattal, igaz szívvel szólt hozzám, így nem haragszom szavaiért. És egy rab hogyan neheztelhetne rabtársára?
- Az Ég inkább vegye el szemem világát, mintsem Nagyasszonyomat rabságban lássam!
- Pedig eljöhet az a pillanat is, amikor Koháry Uram lészen gazdagságban és hatalomban és én leszek szegény számkivetett. A párkák még így is fonhatják sorsunk fonalait. Azonban már most is mind a ketten rabok vagyunk, már nem sorsunk urai. Kegyelmed szabad akaratából a királynak tett hűséget, én férjuramnak, mind a ketten voltunk oly szabadok, hogy képesek legyünk lemondani szabad voltunkról, valami fontosabbért. Tudom, azt gondolja, hogy én méltatlannak adtam a szívemet, ahogy én is azt gondolom, hogy maga méltatlan kezébe adta kardját. Nem számít.
- Nem-e? Nem az adja meg a hűség értékét, hogy kinek vagy minek adjuk?
- Nem… A hűség önmagában érték. A célokról olyan gyakorta kiderül, hogy talmiak, hamis bálványoknak bizonyulnak, mert a gyarló emberi szem nem mindig ismeri fel itt a földi siralomvölgyben az örök értékeket. A hűség azonban megnemesbíti a hűségest, függetlenül attól, hogy mily értékehez köti a szívet.
- Akkor önámítás lenne minden hűség? Nem vezeti jobbra a világot?
- Talán csak ámítás, de hiszem, hogy nem. Tudom, férjuramat, Imrét sokan szeretelen kamasznak tartják csak, de mert nekem ő a férfi, az igaz fejedelem, hiszem, hogy mellettem, a szeretetem által azzá válik majd egy napon, ha az Úristen is úgy akarja. És Lipót, akit maga a magyarok királyának nevez, én egy hiú tirannusnak, talán pont maga által válik jobb emberré, mert látja, mily jónak tartja őt, s majd meg akar felelni ennek a képnek, s maga ott lesz mellette, hogy a nemesre serkentse. De kérem, ne vesse meg a szerény traktát, amit önnek hoztam, mondja el az áldást és fogyassza jó szívvel!
Ezek után Zrínyi Ilona, megpróbált közbenjárni férjénél Koháry érdekében, de arra még hosszú évek keserves rabsága várt, s amikor szabadult, már Zrínyi Ilonát zárta ostromgyűrűbe a császári sereg[14].
Koháry István szabadulása után élete végig hűséges maradt a királyhoz, de sokszor lépett fel békítőként az udvar és a magyarok között. A törökök félték a nevét, a szegények, akiken segített, áldották.
Zrínyi Ilona élete végéig hűséges maradt férjéhez, mindent hátrahagyva követte a száműzetésbe, hogy igaz szerelemben éljék le utolsó éveiket.
[1] 1649-1703
[2] Koháry István (1649-1731)
[3] Zrínyi Ilona és Koháry István első találkozása 1660-as években történhetett meg, mikor Koháry felkereste a híres hadvezért és költőt.
[4] végzet
[5] Zrínyi Miklós (1620-1664)
[6] Thököly Imre (1657-1705)
[7] 1552
[8] (Habsburg) I. Lipót (1640-1705) magyar király (1657-1705)
[9] evangélikus
[10] I. Rákóczi Ferenc (1645-1676)
[11] Thököly Imrétől
[12] a későbbi II. Rákóczi Ferenc (1676-1735). Emlékirataiban helyteleníti édesanyja házasságát Thököly Imrével: „Nagy lelkeken is erőt vesz a szerelem hatalma”
[13] Thököly Imre szlovák kereskedőcsaládból származott,
[14] Munkács várát Zrínyi Ilona védte 1685-87 között a császári seregekkel szemben
Nagyon jó torzenelmi képek Zrínyi Ilona és férje életéből. Köszönet az irásért