Kárpátalja magyarszívű népeinek és Váradi Natáliának
Szavainkat nem az idő koptatja, hanem mi magunk: használva könnyelműen, léggömbként eregetve, súlytalanok lesznek a hangok és ideák.
Könnyedén mondjuk, hogy „haza”, használva vitában, kiejtve gúnyosan, újságok címlapján, netes csetszobákban, miközben velünk szemben sírkövek némállanak: ők nem ejtették ki talán ezt a szót, csak nevében némán haltak, mikor ezt akarta a történelem.
Más súlya van a szavaknak, túl a határon, másik országban, mégis egy hazában: itt a „haza” a „hűséggel” alliterál, titkos táncot jár.
Itt a „magyarhoz” nem teszik hozzá: „miért?”.
Mégis, ne higgyétek, hogy kis-Magyarországban, némák vagyunk, hogy a mi szívünkben is kopnak e szavak, mert valahol a mélyben, a lelkek rejtekében, bennünk is él a hit, hogy van még becsület, s nem veszett a haza, hogy a hűség nem lehet hiábavaló.
Valahol a mélyben
megdobban szívünk:
nem akkor, mikor a szónokok remegő hangon, eladván eszméik hívják a hazát, de akkor sem, mikor koptatott szóként minden elé csüggesztik állandó jelzőként, hogy magyar, mikor már minden előtt ott a szó: nemzeti, nem akkor, mikor jelmezként viselnek pártát és bőgatyát.
Nem dobban meg szívünk, mert nem találjuk hazánk a harsogó magyarkodásban, tucatjával állított magyar zászlókban, a mikrofonba simult hazugságban, az ökölnagyságú kokárdában, a Nagymagyarország autómatricában, az üresen kongó nem, nem, sohákban, a könnyes szemmel emlegetett három tenger mosta határban, a reklámként koptatott régi mondákban, az elrendelt s letudott március idusában, a lagzikon énekelt magyar nótákban.
Mégis, megdobban szívünk mikor az élet csendesül, mikor az akarat kovácsol hitet, mikor az álom tetté alakul.
Megdobban szívünk, mert tudjuk, az Úr áldja meg a magot, mit kezünk elvetett.
És a koptatott szavak már nem alszanak.
Comments