„Ti kapuk, emeljétek fel fejeiteket, és emelkedjetek fel örökkévaló ajtók!”[1]
Egy kapu áll a templom udvarán, egy vesztett világot idéz, melyről az ész azt mondja, nem tér vissza soha, mégis, míg őrizzük emlékét, a múlt jövőt ígér.
Mert a hűség tart meg, nem nyers erő vagy fegyver, nem is a nagyhatalmak jóindulata, hanem a kitartás Isten törvényében a magyar szó zenéjében, s az egymás felé nyújtott kézben.
Eljöttem keletre, hol Székelyföld kapuja őrzi, zajló tengerárban a becsületet, messzebb jöttem, mint eddig bármikor, hogy érezzem, nem vagyok egyedül, hol magyar szót hallok, otthon vagyok.
Kovászna különleges helyet foglal el a szívemben, nem csak azért a nagy szeretetért, amivel fogadtak minket, nem csak a hihetetlenül gazdag kulturális örökségéért, de azért is, mert ez volt a legtávolabbi pont, ahová (első) erdélyi körutunkon eljutottunk (később a térképen meghatároztam, hogy küldetésünk legkeletibb pontja a szállásunk medencéjének széle volt 😊).
[1] 24. zsoltár
Nagyon szép vers a becsület városa, Kovászna. A kapuk tárva várják azokat az embereket, akik betérnek és kiváncsiak a székely emberek életére. Magyarul beszélő emberek könnyen megértik egymást, mert a hűséget az anyaországhoz a szeretet táplálja, nem a nyers erő, vagy a fegyver. Köszönet a versért a költőnek.