A férfi és a nő évek óta tervezték ezt a nyaralást a Kanári-szigetekre. Talán már fel is adták a reményt, hogy egyszer sikerül, most mégis eljutottak ide. Néha azt gondolták, hogy ez sem igaz, csak álmodják az egészet. A férfi először járt itt, a nő már jól ismerte minden zegét-zugát, így a kötelező strandolás után mindig ő mondta meg a napi úticélt.
- Ma egy bizarr helyre megyünk…
- Hová?
- Majd meglátod - nevetett fel Caroline.
Amikor megérkeztek, a férfinak el kellett ismernie, hogy a nő rendelkezik azzal a különleges képességgel, hogy egyetlen szóval le tudja írni a komplex valóságot: a hely valóban bizarr volt, s még akkor is ezt a jelzőt kellett volna használniuk, ha nem pont egy temetőt látogattak volna meg.
- Mit szólsz hozzá?
- Csak ismételni tudlak: ez legalább bizarr. Olyan, mint egy rockfesztivál, egy szoborpark, és a mexikói halottak napja keveréke egy temetőben megrendezve.
- Nem tudnám minősíteni, hogy milyen, de ez az, amit látni kell.
- Hát… Valóban. Engem elsőre azokra a padokra emlékeztet, amiket tarkára festenek és mindenféle közhelyes igazságokat és szavakat festenek rájuk, s aki arra jár, boldogan ül le rájuk, s ezzel kipiálják a napi filozófia adagjukat. Ez a hely is éppen úgy közhelyesen tarka.
- Mi a baj a közhelyekkel?
- A közhelyek az átlagos emberek önigazolása, mert megkímélnek a gondolkodás terhe alól. A közhelyek olyanok, mint egy ivócimbora, aki megveregeti a válladat és azt mondja, hogy jó fiú vagy kislány vagy, igazad van, csak a világ gonosz és nem ért meg téged.
- Elismerem, hogy ezek a szobrok valóban borzalmasak, de mégis arról szólnak, hogy az élet szép, hogy a halál nem tudja legyőzni.
- Nézd ezt a szobrot! - mutatott a férfi egy női aktra, aki leginkább a Willendorfi vénuszra emlékeztetett. - A parton tucatnyi ilyen nőt láttunk, ugyanígy, de annak ott volt a helye. A formázás igénytelen, elnagyolt, az egész nem más, mint a női princípium primitív, de lényegretörő megformálása.
- Nem hittem volna, hogy van a női testnek olyan formája, ami hidegen hagyna téged… - kacsintott a nő a férfira.
- Anya, szerető, társ… Mindez benne van ebben a szoborban, de nincs benne semmi új, semmi, ami hatással lenne a szemlélőre. Ránézel, bólintasz és tovább mész. A giccs az, amiben magunkra, az életünkre ismerünk, a művészet ott kezdődik, ha azt ismerjük fel, hogy mivé lehetünk.
- Szóval, nem vagy nagy véleménnyel erről a helyről…
- Azt mondtam, elsőre…
- És másodszorra? Úgy már nem olyan közhelyes?
- Úgy már nem… Mert, ha nem csak ezt a vizuális kirakodóvásárt nézem, hanem arra gondolok, hogy ezek alatt halottak fekszenek, megborzongok. Mert minden szobor arról a valakiről mesél, akik ezek a csontok voltak valamikor. Aki készítette ezeket, megpróbálta egyetlen szoborral, egy kis installációval elmondani egy egész életet.
- És ez már művészet?
- Igen, mert arra késztet, hogy elgondolkozzunk azon, hogy az évtizedek, amiket leéltünk, mivé formáltak minket, ha meghalnánk, mi lenne az a szó, az a forma, ami ki tudná fejezni, hogy mi voltunk. És ez a szó vajon egy ezerszer elismételt közhely lenne, vagy valami, ami kiemel a szürke átlagból, hogy ne a gomböntő tégelyébe kerüljünk?
Még sokáig sétáltak a temetőben, s közben a nő azon gondolkozott, hogy vajon a férfival leélt éveket vajon mi tudná kifejezni? Hiszen nincsen közhelyesebb mint az, ami összeköt egy férfit és egy nőt, mégis, talán ez az egyik legeredetibb dolog, élmény az életben…
Sok hely van, ahová testben nem juthatok el, legfeljebb barátaim által, akik képeket küldenek nekem a helyekről, ahol jártak. Ez a mese is egy ilyen kép alapján született: a Kanári-szigeteken, Teguise városában van ez a különös temető.