A férfi a festményekbe menekült a Ca' Rezzonico palotában. Magának sem merte volna bevallani, de neki fojtogatóan sok volt Velence: túl gazdag, túl életteli, túl vidám, túl hangos, mint egy tarka freskó egy parvenü nappalijában. Vagy, ami még rosszabb, egykor valóban ilyen volt a város, ezért csodálta, irigyelte és gyűlölte az egész világ. De Pietro Longhi képei nagyon mások voltak, azokban el lehetett merülni, visszarepülni a XVIII. századba. Ezek a képek nem a kirakatot, hanem a csendes hétköznapokat mutatták, a barokkos ragyogáson áthullámozott a mindennapi élet.
A felesége tovább ment volna a következő terembe, de a férfi nem bírt elszakadni:
- Nézd! Milyen különösek a képek… Például ez itt: a címe orrszarvú, de pont a szarva hiányzik. És nézd azt a nőt a háttérben: a többi képen mindenkin fehér álarc van, ami karikírozza az arcvonásokat, de neki fekete az arca, mintha utólag akarták volna eltűntetni… Egyszerűbb ruhában van, mégis királynői a tartása. Ilyenkor szeretném kitalálni, mi az, amit a festő titokban üzenni akart, amit nem mondhatott el nyíltan.
- Igazad van, valóban furcsa, de ha nem megyünk tovább, estig sem végzünk még ezzel a teremmel sem, pedig még nagyon sok minden vár ránk.
- Csak még egyszer nézd meg! Két hiányzó, különös részlet. Kell lennie még egy harmadiknak is, a művészek mindig a szent számokkal dolgoztak, mint például a három vagy a hét. És kell lennie még egy részletnek, ami megmagyarázza az előző kettőt, ami a kép igazi üzenete.
A feleség elég okos volt ahhoz, hogy tudja, hogy a férjével most nem ellenkezhet:
- Lehet, hogy a megoldás nem is ebben a képben van, hanem a többi képet kell még megnézned hozzá, és az eltérés adja meg a megoldást.
Ennek az érvnek a férfi nem tudott ellentmondani, s elszakadt a festménytől. És a feleségének igaza volt: Velence ezer és ezer csodáját látták még, mielőtt visszatértek volna szállásukra, a lagúnák partján álló évszázados házba.
Nyugodt este volt, az utcán még sétáltak a turisták, a fiatalok a kávéházak teraszán énekeltek: Velence élt, az egész napos séta után nem is kellett szebb altató. A férfi álma nyugodt volt, karneváli tarkaságban kavarogtak a képek előtte. Mégis, egyszer arra ébredt, hogy valaki figyeli: egy egyenes tartású, hosszú sötét hajú nő ült a szobában.
- Felismersz? - kérdezte.
Bár a nő arca árnyékban volt, a férfi bólintott: - Igen. Miért jöttél?
- Hogy megadjam a választ, amit keresel. Kövess!
Újra a palotában voltak. Bár a múzeum már bezárt, mégsem volt kihalt: a falakon gyertyák égtek, s áttetsző szellemekként táncosok keringtek körülöttük. A nő rámutatott a fekete arcú képre:
- Rájöttél, miben egyedülálló ez a kép? Azokon túl, amiket már észrevettél.
- Egy apróság, de azt hiszem, nem az amit kerestem: ez az egyetlen, amin évszám is van. 1751.
- Valóban, ez nem a válasz, de a válasz része. Ez az év talán Velence utolsó pillanata volt. Már nem volt nagyhatalom, csak egy apró államocska a táguló világban. Aki a hitet kereste, Rómába ment, aki a tudásra szomjazott, Párizsba, akit a felfedezések hoztak lázba, Londonba, de aki élni akart, aki az életet a maga teljességében akarta megélni, ide jött, Velencébe. Nálunk egy pillanatra sem csendesedett el az élet, mindig zsibongott a nép, mindig énekelt valaki, a báltermek és a templomok sohasem ürültek ki. Most nézd meg újra a képet, mit látsz?
És a férfi abban a pillanatban meglátta azt, amit eddig hiába keresett: - Az egyensúlyt. Nyolc személy van a képen, négy férfi, négy nő. Négy nemes és négy polgári ruházatú.
- Igen… Az egyensúly. Ez volt az a pillanat, amikor a hit és a tudás, az életöröm és az önmegtagadás, a szépség és a szegénység, mert mi akkor a szegénységet a csúfságnak tekintettük, Isten műve és az ember alkotása egy pillanatra egyensúlyba került. Akkor nem tudhattuk, hogy egy új aranykor vagy a végpusztulás kapujába értünk-e… Nem tudhattuk, hogy a világunk hamarosan széthullik.
- Ezért fekete az arcod?
- Igen… Egy moretta volt rajtam.
- Moretta? Egy halál-arc[1]?
- Nem! - nevetett fel a nő. - Egy fekete álarc. Takarta az egész arcot, a szájunkban volt egy gomb, azzal tartottuk a helyén. Ha megszólaltunk, lehullott. Csak az a férfi volt méltó arra, hogy arcunkat lássa, akit szavunkra is méltattunk. És ahogy az arcomat, úgy a jövőt sem láthatta senki sem.
- És most már a világ úton van az egyik irányba… Kibillent az egyensúlyból. A szent és a szennyes harmóniájából.
- Igen - bólintott a nő.
- És ezen már nem lehet változtatni? - kérdezte a férfi.
- Ha lehetne, te megtennéd?
- Mindenképp!
- Akkor kövess!
Egy ablaktalan szobába kerültek, nem tudni, hogyan. A szobát aranyszínű fény árasztotta el a falakból, s a két végén egy-egy ajtó volt.
- Látod az ajtókat? Az lesz a sorsod, a jövőd, amelyiket kinyitod - magyarázta a nő.
- És melyik mögött mi van?
- Nem tudni: a jövőt csak érezni lehet, látni sohasem. De a döntésed, bár nem tudod, mi alapján hozod meg, meghatározza az életedet és a halálodat is.
- És ha nem tudok dönteni?
- Akkor megrekedsz az időben, a halál és az élet közötti létben. Akkor hagyod, hogy az idő elszaladjon melletted. De ezt ne akard: a rossz döntés is jobb, mintha hagynád, hogy sodorjanak magukkal a körülmények.
A férfi pár perc gondolkozás után az egyik ajtóhoz lépett és kinyitotta.
Amikor felébredt, a felesége mosolyogva köszöntötte:
- Jó reggelt, álomszuszék! Ébredj, ma még sok minden vár ránk!
- Igen. Sok jó dolog… - és rajtunk áll, tette hozzá magában, hogy valóban jó lesz-e a ma és a holnap.
[1] a morte szó olaszul halált jelent
Kép: Pietro Longhi: Rinocérosz (Orrszarvú)