Tab számomra az élhető és színes kisvárosok mintaképe: ahogy az ember itt sétálgat, érzi, hogy ezen a helyen mindent megtalál a kellemes élethez. S ami ennél több: hangulata van, érződik, hogy az itt lakók szeretik. Ahogy az ember elsétál a Zichy Mihály Művelődési központ előtt és elolvassa a kirakott pozitív gondolatokat, hallgatja a katolikus és evangélikus templomot összekötő mesterséges patak csobogását, élvezi a parkok kreatív térhasználatát, megérez valamit a város eklogai hangulatából.
A Kossuth Lajos utca és a Mártírok útja sarkán található kis térrel érdemes kezdeni a várossal való ismerkedést: gyönyörű park, a város történetét bemutató tablók, zenepavilon és egy, a maga egyszerűségében is megragadó szobor: Takáts Gyula egész alakos ábrázolása ébreszti fel figyelmünket. A köztéri szobrászat nem könnyű műfaj: illeszkednie kell a környezetbe, egyszerre kell közvetítenie az ideát, amit ábrázol és további gondolatokat ébreszteni a nézőben. Leyer Kornél alkotása mindezeken túl a kapu feladatát is betölti: felkelti a szemlélő kíváncsiságát, hogy utánajárjon Takáts Gyula (1911, Tab – 2008, Kaposvár) életművének, általa lépünk be Takáts Gyula életművébe.
Más esetben könnyű lenne helyettesítő szót találni Takáts Gyula nevére: író, költő, muzeológus… Ebben az esetben azonban bármelyik megnevezés téves lenne, hiszen Takáts Gyula életműve sokkal gazdagabb volt annál, hogy csak egy kategóriába soroljuk be.
Parill Orsolya, Takáts Gyula unokahúga és jogutódja így foglalja össze életművét:
„Takáts Gyula teremtő készsége otthoni indíttatású. Édesapja, tanáremberként és cserkészparancsnokként, tanítványaiból gyúrt gerinces, tisztességben megmaradó, igaz embereket – egész hadsereget, ahogy Takáts Gyula egy versében írta. Édesanyja a szavak és emlékek teremtő erejével épített benne a szülőföldjéhez hű, eltéphetetlen kötődéseket. Takáts Gyula maga is embert teremtő pályára lépett, tanár lett. De a történelem másként akarta. Először a tér veszett el (Munkács), aztán a lehetőség is, hogy igazat szólva lehet nevelni. Így lett belőle muzeológus. Olyan ember, aki a teremtés helyett menti azt, amit más teremtett. Menti a nép, a történelem, az irodalom, a festészet, a művészet, a letűnő életformák, a civil élet, az egyház értékes teremtéseit. Nem volt egyedül. Klempa Sándor premontrei pap egy művelt orosz tiszt segítségével, eljövendő jobb időkben bízva, már rég befalaztatta a keszthelyi Festetics Kastély könyvtárát… Takáts Gyula is hol elrejt, hol feltár. Hol falaztat, hol építtet. Óvó figyelme kiterjedt mindenre, ami a nemzet önbecsülését szolgálta, hogy a múltat megtisztelve biztosan álljunk a jövőben. De a puszta megóvás nem elégíthet ki egy teremtő embert. Takáts Gyulából is elementáris erővel tört ki a teremtés akarása. És mivel más tere nem adatott, a legősibb mágia felé fordult: meddő sziklát formált termőre, szőlőt és fügét ültetett, isteneknek tetsző szent italt készített, édent teremtett.
Elérkeztünk Takáts Gyula művészetének, egyben több évtizedes félreértésének sarokpontjához. A napi politika, a pitiáner diadalmak révületében élő bírálók föl sem érték ésszel, milyen teremtő erők feszítik Takáts Gyulát. Ha „birtoka” van, távol a társadalom, az agyak átgyúrásának fáradalmaitól, ha megengedheti ezt magának, boldog ember… gondolták … az elkötelezettség, a társadalmi kérdések mellőzése, kispolgári hűtlenség, önzés árán. Takáts Gyula hitvallása az ősi teremtő életformák, a tudatos, emberhez méltó túlélés mellett – vállalhatatlan és művészileg megengedhetetlen magatartásforma lett a hivatalos bírálók szemében. A konok belső elszántság mellett tisztességes barátok kemény kiállása kellett ahhoz, hogy Takáts Gyula tűrt költőből elismert művész legyen. Hogy benne ne az elkülönülő, társadalom-idegen lírai merengőt, hanem a tetterős, gondolkodó és alkotó művészt lássák.
Az ember sorsa azonban soha nem egy ívű, magasra repítő szárnyalás. Takáts Gyulának, alkotó pályája zenitjén szembe kellett néznie fájdalmas veszteségekkel. A hozzá legközelebb állókat vesztette el viszonylag gyors egymásutánban. Édesanyját, feleségét, öccsét. A leginkább elmagányosító veszteség a társ elvesztése volt.
És ekkor ért el Takáts Gyula a végső művészi fokra. Amikor a magányos, fájdalmas orfeuszi keresésből eljutott a minden ember számára üzenni akaró költői attitűdhöz. Életének és alkotói pályájának utolsó szakaszában Takáts Gyula magyarázatokat keresett. Átjárókat az innenből a túlra. A múlt gazdagságából, a most hiányából a hol van-ba. Teret és időt tisztelve, mégis áthágva, kereste az összekötő szálakat, rejtező kapcsolódásokat, illesztékeket, hogy megnyugvást találjon magának és embertársainak.
A biztos utak és biztos válaszok helyén kérdések teremtek, de mégis és mindazonáltal megszületett Drangalag, az időt, határokat és mértékeket nem ismerő, extrém síkokon billegő, mégis emberléptékű, csodalátó és csodaváró, megnyugvó, lecsendesült világ. Benne pedig ott lépkedett Csu Fu, a teremtett, de teremtőjénél hol tétovább, hol bölcsebb, vele kérdező és vele választ adó, mélyen megindító költő-filozófus, Takáts Gyula. Nos, lehet-e teremtőbb ember és teremtőbb művész annál, aki a maga hasonmását adja át nekünk, az összehajló síkokon még innen járóknak, vigaszul, hogy élni és hinni merjünk?! Száz éve született. Olvassuk, okuljunk, ne felejtsük el őt!” (forrás: http://www.takatsgyulaalap.hu/tgy-eletmuve/).
A hatalmas életműből két versét idézem fel a szobor előtt:
A berkenye
– Mindaz, mi itt áll körbe-körbe, már mind-mind élt az emberekbe, mert látta mind az elődök szeme. – Erről beszélt minap egy berkenye… Nem értettem… Dadogva álltam… – Ő él tovább, vagy én a halálban? –
Gyerekkori emlék
Ha megnő a dió s a juharfa magja beérik, mozdulatlan valaki átlép a kerteken… Nagy csend tágul az alkonyatban és testet ölt és ő maga karjába vesz és visz haza…
Aki szeretné jobban megismerni Takáts Gyula életművét, érdemes felkeresnie a Petőfi Irodalmi Múzeum honlapját: https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/takats-gyula.