Ha biciklivel kerüljük meg a Velencei-tavat, egy különös alakú kilátó csábít pihenőre. A kilátóról tökéletesen láthatjuk az eredeti tavat, amilyennek őseink ismerték, a teremtettet, és nem az ember által formáltat. Egyszerre szelíd és vad innen nézve a tó, békés, de érezni lehet a természet gyilkossá váló erejét is.
Hogy mennyire kegyetlen is tud lenni a tó és a tavi emberek élete, egy kereszt meséli el nekünk a kilátó mellett: Sarvajcz keresztje. A kereszt történetét a Gárdonyi Géza Könyvtár és Kulturális Központ honlapja (https://gardonykultura.hu/) a következőképpen meséli el:
„A dinnyési tóparton álló Sarvajc-kereszt egy 1928-ban történt vadászbaleset áldozatának, Sarvajc Lajosnak állít emléket. De ennél többet is jelent ez az emlékhely. A háború előtt a tavon járó emberek tájékozódási pontja volt, ma a tó körül kirándulók pihenőhelye, és emléke azoknak a régi vadászatoknak is, amelyekről hajdan híres volt a Velencei-tó. A víziszárnyasok vadászatának fénykora az 1870-es és az 1930-as évek közötti időszakra esett, amikor a tóbirtokosok és a mindenkori vadászbérlők gyakran tartottak országos hírű, ladikos hajtásokat. A legnagyobbakon – főleg a húsvét előtti, böjti időszakban - több száz, olykor ezernél is több madarat lőttek. Sarvajc Lajos a Velencei Vadásztársaság vadfelügyelője volt, ahogy az apja, Sarvajc Péter is, akit a helyiek „tóbírónak” neveztek. De használták ezt a nevet az ifjú Sarvajcra is, aki mint a tó kitűnő ismerője és megbízható, kiváló ladikos, a hajtásokon rendszerint valamelyik prominens puskás vendéget vitte a csónakján. Többször kísérte például Széchenyi Zsigmondot, aki az Ahogy elkezdődött... és az Ünnepnapok című könyveiben szép sorokkal emlékezett meg róla. Megörökítette a Sarvajc Lajos halálát okozó vadászbalesetet is. Az eset 1928. december 13-án, Luca napjának délutánján történt, amikor Széchenyi Viktor[1] megyei főispán (a vadászíró apja) vendégét, Hans von Schoen (1876-1969) német nagykövetet kísérte libavadászatra ladikjával. Alkonyatkor váratlan „förmeteg”, havas zivatar csapott le a tóra. A hirtelen jött viharban a nagykövet kiesett a csónakból. Mentés közben a diplomata fegyvere véletlenül elsült, Sarvajc a combján megsebesült. Mire a koromsötétben rájuk találtak, a sebesült ember eszméletét vesztette, majd mire kivontatták őket, elvérzett. Ahol holttestét partra tették, egy év múlva a lelkiismeretét megnyugtatni nem tudó Hans von Schoen kőkeresztet állíttatott, továbbá 12 ezer pengőt helyezett el a bankban Sarvajc három árvája számára, és soha többé nem vadászott. „Sarvajc körösztje” a második világháborúban megsemmisült. Helyreállítására csak a rendszerváltás után nyílt mód, amit a család is szorgalmazott. Végül az Agárdi Lokálpatrióták Társasága kezdeményezésére, a Velencei-tó, Vértes Fejlesztési Tanács pályázati támogatásával 2005-ben állították fel újra az emlékművet, eredeti helyének közelében. Tervezője régi fényképek alapján Horváth Digó István és Both Géza volt, a kőmunkát Richter Ferenc velencei kőfaragó végezte”.
Ha száz év előtt történik, bizonyára népballada születik belőle…
Azonban a XX. században történt, így népballadaköltés helyett vizsgáljuk meg Sarvajc alakja mellett a mellékszereplőt: Hans von Schoen nagykövetet. A történet pozitív hőse, aki lelkiismeretesen felelősséget vállal a vadfelügyelő haláláért. 12 ezer pengő abban a korban nagyon nagy pénz volt, gondoljunk József Attila versére:
Harminckét évem elszelelt s még havi kétszáz sose telt. Az ám, Hazám!
Hans von Schoen (báró, 1876-1969) végzettsége szerint jogász, de pályája szerint igazi karrierdiplomata: 1903-tól bajor királyi, 1920-tól német birodalmi diplomata. 1926 és 1933 között szolgált Budapesten, érdekes olvasgatni a dokumentumokat arról, hogyan látta el feladatát, hogyan képviselte a Német Birodalom (akkor még nem a III. Birodalom!) érdekeit Budapesten, de egyben hogyan támogatta Magyarország nemzeti céljait is Németországban. Bethlen István 1930-as berlini látogatása előtt például ezt javasolta: „szeretném teljes általánosságban javasolni, hogy Bethlennel lehetőleg barátságosan – s miként ez a birodalmi elnök és Horthy, illetve a két hadvezetés között történt – a régi szövetség és a tényleges sorsközösség szellemében beszéljünk”. Neki is köszönhető, hogy Németország először Magyarországgal kötött klíring-egyezményt (1932) segítve a magyar áruforgalom fellendülését. Különösen akkor tudjuk ezt értékelni, ha az őt követő német nagykövetekkel állítjuk párhuzamba: őket már a nácik nevezték ki[2].
Hans von Schoent, 1933 őszén, az 1933. április 7-i hivatalnoki törvény 6. paragrafusa alapján, amely a "nem árja" tisztviselőkkel szembeni diszkriminatív intézkedéseket tette lehetővé, nyugdíjazták.
Egy diplomatánál a vadászat akkortájt nem öncélú szórakozás volt, ilyenkor tudtak kötetlenül egyeztetni a hivatalos és nemhivatalos döntéshozókkal. Imponáló azoknak a névsora, akikkel együtt vadászott: a kormányzó, Horthy Miklós, József főherceg, Bethlen István, Teleki Tibor gróf, Esterházy László gróf, Andrássy Géza gróf, Edelsheim gróf, Horthy Jenő, Durini di Monza gróf, budapesti olasz nagykövet. A leírás alapján azonban a velencei-tavi vadászat nem ebbe a körbe sorolható, bár érdekes kérdés lenne, hogy vajon a vadászatok előtt és után mikről cserélt eszmét Széchenyi Viktorral (a legnagyobb magyar bátyjának leszármazottja volt, 1926-ban nevezték ki fejér megyei főispánná, életútja külön regény lenne)…. De ez politika - a fontosabb, hogy Hans von Schoen ember volt és becsületes ember.
Emlékezzünk rá is, amikor megállunk Sarvajcz körösztjénél.
[1] 1871-1945 [2] Akit érdekel nagyköveti tevékenységét, annak jó szívvel ajánlom Németh István: A Wilhelmstrasse és Magyarország. Válság és kiút (1930–1934) c. kiváló cikkét!