Ha számba vennénk azokat a földrajzi helyeket, melyek a magyar történelemben fontos szerepet játszottak, azt hiszem, kisebbségben maradnának azok, melyek győztes csatákhoz kapcsolódnak, s a többségében lennének azok, melyek igazolják, hogy a magyar katona legtöbbször a becsületet és nem a csatát nyeri meg. A kevés kivétel egyike a Pákozdi csata helyszíne: egyike kevés vitathatatlan győzelmünknek. Ez olyan örökséget jelent, amelyre csak méltón szabad emlékezni, s úgy gondolom, a Katonai Emlékpark ezt sikeresen megoldotta: nem csak a győztes csatát idézi fel, de a magyar hadtörténet azóta emlékezetes fejezeteit is.
Szent László szobra
Akikről nem szabad elfelejtkezni: a Don-kanyar áldozatai
Természetesen, az alap 1848: de nem csak a győztes csatákra, hanem a vértanúkra is emlékeznek. Kevesen tudják, hogy a békefenntartás nem a II. Világháború után született meg, hanem már 1897 óta vigyázzák a magyar honvédek a békét (egyesek szerint a békefenntartás is magyar találmány). Megkerülhetetlen az I. és a II. Világháború, nagyon nehéz erről újat mondani, de aki végigsétál a lövészárkon a doberdói front rekonstruált barakkjáig, megért valami ebből a korból, amit a múzeumi tárlókból nehéz lenne. A park számomra legmonumentálisabb emlékműve számomra az 1956-ra emlékező szovjet tank: megrendül az ember, ha arra gondol, hogy a felkelők puskákkal és Molotov-koktélokkal vették fel a küzdelmet a világ legerősebb szárazföldi hadserege ellen. 1956 után jöttek a békeévek, amelyeknek meg volt a maga hadtörténete: a sorkatonaság és a NATO-tagság.
A döbbenetes 1956-os emlékmű
Az előzmények
A közismert történet szerint az ötvenes években a történészek Farkas Mihály (1904-1965) honvédelmi miniszternek (1948-1953) akartak kedveskedni azzal, hogy kerestek egy olyan történelmi eseményt, ami névnapjára esett (szeptember 29), s ezért lett a Pákozdi csata évfordulója a Néphadsereg napja. Vajon csak egy történelmi véletlen miatt fontos nekünk a pákozdi győzelem emléke? Vegyük sorra, milyen események vezettek 1848. szeptember 29-hez![1] A kezdő időpont: 1848 nyara. A forradalmi hullám lecsengett, Magyarország viszont még az áprilisi törvények értelmében őrzi szabadságát…
· június 10.: az uralkodó meneszti Jellasics (Jelačić) horvát bánt, de ennek az intézkedésnek nem sikerül érvényt szerezni
· július végén sikertelenül zárulnak az udvar és a magyar kormány egyeztetései
· augusztus 31: Jellasics elfoglalja Fiumét és Bunyevácot. Ekkortájt serege 40 ezer főt képvisel.
· szeptember 4.: az uralkodó semmisnek nyilvánítja Jellasics felmentésének indokait és megerősíti báni méltóságában
· szeptember 11.: Jellasics csapatai átlépik a Drávát, ezzel Magyarország területére lép
· ugyanezen napon: a Batthyány-kormány lemondása
· Kossuth Lajos kezdeményezésére döntés születik a papírpénz-kibocsájtásról és a toborzás megkezdéséről – ez ellentétes az áprilisi törvényekkel, mivel az uralkodó nem hagyta jóvá ezeket a lépéseket
· szeptember 15.: István főherceget, Magyarország nádorát kérik fel a Jellasics elleni haderő vezetésére
· szeptember 16.: magyar tiszti küldöttség keresi fel Jellasicsot, azzal a kérdéssel, hogy az uralkodó parancsára cselekszik-e (erre még visszatérünk!) A találkozó után a magyarok folytatják a visszavonulás a Velencei tóig, de kimondják: árulást követ el, aki ingadozik „Magyarország jogainak” védelmében
· ugyanezen a napon kimondják: a megyéknek lakosságuk arányában honvédeket kell kiállítaniuk
· szeptember 20.: Veszprém elfoglalása
· szeptember 21: István nádor sikertelenül próbál meg egyezkedni Jellasiccsal
· szeptember 24.: István nádor lemond
· szeptember 25.: Székesfehérvár elfoglalása.
· ugyanezen a napon: a király Majláth Györgyöt királyi helytartónak, Lamberg Ferenc altábornagyot a magyarországi csapatok főparancsnokának nevezi ki. Egyben Lamberget a fegyverszünet kieszközlésével bízza meg
· szeptember 27.: a (magyar) képviselőház Lamber kinevezését, miniszteri ellenjegyzés hiányában törvénytelennek mondja ki
· ugyanezen napon: a képviselőházban felolvassák Jellasics és Latour hadügyminiszter levelezését, mely bizonyította, hogy Jellasics az udvar jóváhagyásával cselekszik
· szeptember 28.: Buda és Pest között a hajóhídon a tömeg meggyilkolja Lamberget
· ugyanezen napon Batthyány sikertelenül próbál meg egyeztetni Jellasiccsal.
Ilyen előzmények után már lehetetlenné vált a békés megoldás…
A magyar katonai erények megtestesítője: a huszár
Az esélyek
Azt hiszem, 1848. szeptember 29-én reggel kevesen fogadtak volna a magyar győzelemre. Ha a száraz adatokat nézzük: 27 ezer magyar honvéd állt szemben 35-40 ezer támadóval, 82 magyar ágyú 99 horváttal. Önmagában ez az erőfölény még nem volt döntő: a korabeli katonai doktrínák szerint a támadóknak háromszoros erőfölényben kellett volna lenniük.
Kedvezőtlenebb volt számunkra a csapatok felkészültsége: ne feledjük el, hogy a magyarok még csak törvényt hozták a sorozásról, mikor Jellasics már megkezdte a hadmozdulatokat! A honvédek jelentős része még semmilyen kiképzésben sem részesülhetett. Az idő nekünk dolgozott, de időből volt a legkevesebb…
A lélektani szempontok kiegyensúlyozattabbak voltak: a horvát oldal lendületben volt, megszokta a győzelmet, míg a magyar honvédek, bár egy folyamatosan hátráló és visszavonuló hadsereget képviseltek, saját hazájukat és frissen megszerzett szabadságjogaikat védték.
A tét, magyar szempontból hatalmas volt: amennyiben Jellasics győz, nagy valószínűleg bevonul Pest-Budára, s a magyar szabadságharc elbukik. Ebben az esetben valószínűleg a bécsi forradalomra sem kerül sor, s bár Magyarország talán kisebb vérveszteséget szenved, de mint erőtlennek bizonyuló nemzet nem tudta volna kiharcolni a Kiegyezést abban a formában, ahogy az 1867-ben megvalósult.
Ha a magyarok teljes győzelmet aratnak, bár erre az erőviszonyok ismeretében csekély esély volt, és megsemmisítik Jellasics haderejét, a Habsburg udvar végzetesen meggyengül, s jó eséllyel győzött volna egy polgári forradalom Bécsben, s egy demokratikus Osztrák Birodalom új fejlődési pályát biztosított volna hazánknak.
Jellasics részéről a tét még talán nagyobb volt és sokkal kevésbé egyértelmű a kimenet: ha győz, akkor a Habsburgok megerősödnek, valószínűleg növelik Horvátország függetlenségét, de kérdés, hogy a központosított birodalomban ez mennyire lett volna távlatos. Ha veszít, az erősödő magyar nacionalizmus mellett a horvát nemzeti fejlődés feltételei kerültek volna veszélybe.
A csata
A csata lefolyásáról a HM Hadtörténeti Intézet is Múzeum egy kiváló videót készített, ajánlom mindenkinek a megtekintését:
Röviden összefoglalva: az első hadmozdulatok Jellasics sikerét hozták (Pátkáról kiszorították a nemzetőröket), de utána a támadás elakadt: a további támadásokat a magyarok visszaverték, ebben döntő szerepe volt a tüzérségnek. A tüzérek közül ki kell emelni Holtsche vezérőrnagy, Kiss Ernő ezredes[2], Anacker őrnagy és Makk tüzérfőhadnagy nevét – olyan kiváló teljesítményt nyújtottak, hogy a korabeli anekdota szerint Jellasics azt hitte, hogy a magyarok oldalán francia tüzérek harcoltak. Délutánra Jellasicsnak választania kellett: vagy a tartalékait bevetve próbál meg győzelmet kicsikarni, vagy beszünteti a műveleteket. Ekkor még jelentős tartalékok álltak a rendelkezésére, azonban ő az utóbbit választotta: fegyverszünetet kért, s megkezdte rendezett visszavonulását Bécs felé.
Amire reggel még kevesen mertek volna fogadni: a magyarok győztek, s ezzel bebizonyítottul a világnak, hogy ha szükséges képesek vagyunk megvédeni elért eredményeinket.
Érdekesség, hogy a fegyverszünetben megállapított demarkációs vonal a magyar állások mögött feküdt, így a győztes magyar seregek visszavonultak Martonvásár közelébe, jól védett állásokba. Mindeközben Jellasics segédcsapatait hátrahagyva elindult Bécs felé.
Jellasics a gyáva?
Mindannyian emlékezünk Petőfi versére:
„Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva, Seregének seregünk nyomába”
Josip Jelačić (1801-1859 - forrás: https://hu.wikipedia.org/)
Valóban gyáva lett volna Jellasics? Gyávaságból nem vetette be tartalékait és kért fegyverszünetet? Nézzük, milyen lehetőségek álltak előtte, 1848. szeptember 29-én délután:
· beveti a tartalékait és veszít: ezzel az utolsó császárhű seregtest semmisülne meg, így a forradalmak és szabadságharcok eredményei véglegessé válnak;
· beveti tartalékait és győz, de ezzel serege nagy részét is elveszíti: ebben az esetben a tényleges győztesek a magyarok lettek volna, hiszen a magyar mozgósításban még hatalmas tartalékok voltak, így képtelen lett volna folytatni előrenyomulását Pest felé;
· beveti a tartalékait, győz, úgy, hogy csapatai nem szenvednek érzékeny veszteséget: ebben az esetben megnyílik számára az út Pest felé, nagy valószínűséggel. győztesen tudja befejezni a hadjáratot. Azonban fennállt a veszélye annak, hogy ekkor gerilla-háború (mai kifejezéssel: partizán) kezdődött volna, s ennek kezeléséhez nem álltak volna rendelkezésre megfelelő csapatai. Ne feledjük: ezekben az időkben a fiatalemberek a francia forradalom történetét olvasták, de a katonák Napóleon hadjáratait elemezték, s ebből tudták, hogy katonailag hiába győzött Spanyol- és Oroszországban, a gerilla-háború felőrölte. Bár Jellasics jó politikusként igyekezett jó viszonyt fenntartani a meghódított területek lakosságával, de a pénzhiány rákényszerítette, hogy a serege ellátását a civil lakosságra hárítsa[3], így a magyarországi lakosság ellenállása egyre növekedett.
Mindegyik lehetőség kedvezőtlen lett volna Jellasics számára, így el kell ismernünk, hogy katonai szempontból logikus, bár saját szempontjából fájdalmas döntést hozott. Feláldozta a császári seregek verhetetlenségének nimbuszát, viszont megőrizte seregeit. Valószínűleg még ekkor sem hitte volna, hogy ehhez a cári csapatok segítségére is szüksége lesz…
Most térjünk vissza egy pillanatra szeptember 16-ára: ekkor kereste fel a tiszti küldöttség Jellasicsot. A bán ekkor arra kérdésre, hogy vajon az uralkodó parancsait teljesíti-e, ezt válaszolta: „Parancsaim ugyan nincsenek, de azért mégis előre fogok nyomulni. Ha a magyar csapatok ellenállnak, megküzdöm velük és a csata után, melyet mint párbajt tekintek, ismét jó barátok leszünk.”.
Ez a mondat egyszerre példája a téves helyzetfelmérésnek és a prófétai előrelátásnak: ugyanis a „párbajban” ha nem is csúfosan, de kudarcot vallott, de a mondat második fele: „ismét jó barátok leszünk” megjósolta a jövőt és utat mutatott: a közép-európai népeknek csak az összefogás és barátság ad esélyt a túlélésre.
A győztes csata emlékműve
Néhány gyakorlati tanács: az Emlékparkra legalább másfél órát érdemes szánni. A látogatás során érdemes az obeliszk lábazatáról lenézni a Velencei tóra, talán innen a legszebb a kilátás.
Bővebb információk az Emlékpark honlapján: http://www.kempp.hu/
Páratlan kilátás a Velencei tóra
[1] Forrás: https://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0021/2099.html [2] nem azonos az aradi vértanúval! [3] Ahogy a hadügyminisztériumnak írt levelében jelezte: „Vérző szív nélkül a részben ártatlan magyar népre nem róhatok nagyobb terheket, mint azt már ily nagy haderő átvonulása úgyis magával hozza. A szükséges pénz nélkül azonban egy lépést sem tehetek tovább, mivel egyrészről a nép jó hangulatát, másrészről pedig a katonaság harci kedvét is fenn kell tartanom, ami pénz és a szükséges ellátási költségek fedezése nélkül lehetetlen”