Az oltár meztelen, csupasz fája dísztelen, fogynak a mécsesek, néma a harang is már, fény trónjára tör a sötét, s csak maroknyi hívő virrasztja a felidézett Olajfák hegyét.
Te is meztelen vagy, Uram, de ruhátlanságod nem a pogány istenek élet-kultusza, nem is az olimpikonok pattanó izmai.
Ruháiddal elvették ember méltóságodat, hogy féregnek lássanak a népek, csúfoljanak minden nemzetek.
Meztelen vagy, Uram, csak feszületed fedi lepel: még titok a Rád váró rettenet, már nem vagy ács, sem mester, csak egy adag csont, bőr és húsból kevés. Mindent elvettek mi emberré tesz embert.
Kinevetnek a katonák, a pogányként röhögő amhórecek[1], a főpapok és a fogdmegek, már híveid sem hisznek Benned, csak sajnálják ezt az Untermensch[2]-et.
Nem tudják: minél jobban elveszik emberségedet, elveszik tőled személyiségedet, annál teljesebb lesz istenséged, győzelemmé válik vereséged, s királyi palásttá válik meztelenséged.
Vetkőztess ki, Uram, hamis énemből,
ami marad, az legyen teljessé Benned - bennem.