Író vagyok, de olyan tökéletes drámát, mint amit az Úr írt a húsvéti szent három napban, soha nem tudnék írni.
Az első felvonás a Nagycsütörtök: egy lakomával kezdődik, még minden örömteli, idilli kép, de Jézus látja a jövőt: Péter és Júdás árulását. Péter értetlenül tiltakozik, Júdásban küzd a jó és a rossz, hogy végül az utóbbi győzzön.
Jézus magányosan imádkozik az olajfák hegyén, kísérti az emberi gyengeség, amit magára vett, miközben Istenként látnia kell előre minden gyötrelmet, ami rá vár. És jönnek a fogdmegek, hogy elhurcolják, Péter hevesen kardot ránt elő, de Jézus csitítja: a szeretet drámájába a vérontás nem fér bele.
A mellékcselekmények, a terror groteszk képei készítik elő az igazi tragédiát: Péter merészsége, hogy bemerészkedik a főpap házába, visszájára fordul: háromszor megtagadja a Mesterét, Júdás őrlődésében az öngyilkosságba menekül, Márk meztelenül fut végig Jeruzsálemen, a főpap mindent megtesz, hogy elegendő bizonyítékot gyűjtsön össze Jézus ellen.
A második felvonás, a Nagypéntek, a tragédia napja. Még küzdenek Jézus életéért, Pilátus, a jó hivatalnok még erőtlenül próbálkozik, hogy megmentse Jézus életét, de mikor látja, hogy mások mind halálra szánják, jó bürokrata módjára mossa kezeit: ártatlan ez igaznak halálában. Nem tudja, hogy a vér, amit igyekszik lemosni kezeiről, tudná lemosni róla az elkövetett bűnt.
Egy újabb epizodista: Barabás. Gonosztevő volt vagy szabadságharcos? Nem tudjuk, talán mindkettő egyszerre. Talán hősnek, talán vértanúnak képzelte magát, végül csak egy lábjegyzet lett a megváltás történetében.
És elérkezik a csúcspont: Jézus keresztre feszítése és halála. Nagymamám mondogatta, amikor kicsi voltam, hogy Jézus a keresztre feszítéssel vált Krisztussá.
A drámában megjelennek az imposztorok, mint a Hamletben a sírásók, akik megpróbálják a tragédiát bohózattá változtatni: Heródes király, aki gúnyöltözéket ad rá, a keresztfa alatt állók, akik fájdalmas kiáltását: „Éli, Éli, lamma szabadktani” (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?), szándékosan félremagyarázzák: Illést (Elijahu) hívja… Gúnyolódásukkal, humorizálásukkal saját ürességüket leplezik.
És így érkezünk el a harmadik felvonáshoz, a feloldozáshoz. Amit ma szeretnék elmondani, tulajdonképpen nem több, mint ennek a majd kétezer éves drámának az átélése, Nagyszombaton, a húsvéti vigílián.
Még csendben várja az ünnepet a templom, sötétben, nem világlik semmi fény. A szent három napban nem szól az orgona, a harang helyett kereplő riasztó hangja hív imára. Mégis: tudjuk, hogy az ünnep elérkezik.
A pap a templom előtt áldja meg a tüzet, amit utána kézről kézre adunk, Krisztus világossága, ismételjük egymásnak.
Nem ég semmi más fény, csak a gyertyák lángja. A pap kíséret nélkül énekli a húsvéti öröméneket, az Exultet-et:
Áldott ez az éjszaka,mely ma szerte az egész világon a Krisztusban hívőket a világ tévelygéseitől és a bűnök homályától elválasztván a kegyelemnek átadja, s a szentek közösségébe kapcsolja őket.
Áldott éj, a halál bilincsét ekkor törte szét Krisztus, és az alvilág mélyéről, mint győző, tért vissza. Mert semmit sem érne földi életünk, ha a megváltás ránk nem árad. Ó milyen csodálatra méltó atyai jóságod hozzánk! Ó kimondhatatlan szeretet és jóság, hogy a szolgát megmentsed, Fiadat sem kímélted érte.
Lám, mennyire szükséges volt Ádám vétke, hogy Krisztus legyen váltságának díja! Ó szerencsés vétek, hogy ilyen hatalmas és fölséges Megváltót kívánt és érdemelt!
Ó valóban áldott éj, csak te voltál méltó, hogy tudjad a napot és órát, amelyben Krisztus a halálból feltámadt. Ez azaz éjszaka, melyről az Írás mondja, “Az éjszaka úgy ragyog, mint a nappal fénye, és világosság támad boldogságomnak éjén.”
Egyetlen lámpa ég a templomban, a szószéken, de szórt fénye angyalárnyat rajzol a falra.
Mintha várna arra, hogy a sír elé repüljön és elhengerítse a követ.
Még nem érkezett el az ünnep, ruhájától megfosztott az oltár, meztelen a szó, meztelen a dallam. Az olvasmányok az üdvtörténet eseményeit sorolják, a teremtést, a vízözönt… És aztán hirtelen megszólalnak a harangok és az orgona, Isten dicsőségére.
Nekem ez mindig a húsvéti dráma csúcspontja. Nagyböjtben katolikus ember nem énekel se alleluját, se dicsőséget, tiltott szavak ezek, de ebben a pillanatban a visszafojtott öröm végre kitör és felszabadultan éneklünk. Alleluja – dicsőség.
Mint amikor két szerelmes, akiket elválasztott egymástól a gonosz akarat, úgy öleljük magunkhoz a húsvéti örömhírt: Jézus nem halott! Krisztus feltámadott!
És ebben a pillanatban megszűnik az idő, megkezdődik az ünnep.
Mert fontos a húsvéti sonka, a közös családi lakoma, az apró ajándékok a gyerekeknek, a tojásfa-állítás, de ezek mind másodlagosan ehhez az egyetlen egyszerű mondathoz képest: Feltámadt Krisztus!
Képek: Takács István Gyűjtemény, Mezőkövesd hozzájárulásával