A bíboros és az őrnagy (Rétság - Nógrád 05)

Rétságon, a 2. főúttól nem messze egy különös emlékmű bújik meg: a Pallavicini-Mindszenty emlékmű. 1956. október 30-án, a Felsőpetényben fogságban tartott Mindszenty József esztergomi érsek kiszabadult, s a felkelők a rétsági laktanyába vitték, ahonnan másnap Pálinkás (Pallavicini Antal, 1922-1957) őrnagy vezetésével egy menetoszlop kísérte Budapestre. Az elkövetkező napokban Pálinkás őrnagy tisztjei őrizték az érseki palotát, egészen a szovjet invázióig.

Az eseményről Mindszenty József így ír emlékirataiban:

„Az események egymást követik, most már gyorsulóbb tempóban. 18 órakor az őrségből, egy öttagú küldöttség keres fól a parancsnok vezetésével. Bejelentik, hogy az őrség a személyzettel együtt megalakította a maga körében a forradalmi tanácsot, amely kimondotta, hogy az én fogvatartásom törvénytelen és jogtalan volt. Nem örzőim többé. Szabad vagyok (…).

Válaszomban kijelentem, hogy azonnal Budára megyek. Ám e pillanatban nincsszállítóeszközünk. Az egyetlen autó Horváthot vitte Budapestre. Kézirataimat nem hagyhatom itt és ezért határoztam úgy, hogy akkor indulunk, ha visszatér az autó, amely Horváthot elvitte. Várni kell a vacsorával is, mert a ház élelmiszer-készlete már egészen kifogyott, azt a felfordult fővárosből a szabadságharc kitörése óta nem pótolhatták.

Aztán hallom, hogy csapat vonul a folyosón - keményen. csattogó csizmákkal. Visszajöttek az orosz páncélosok? Nem ez történt. Amikor felpattan az ajtó, belép hozzám a rétsági honvédség fegyveres tisztikülönítménye. Vezetőjük Pallavicini őrnagy jelentkezik.

- A hercegprímás szabad! Azonnal indulhatunk Esztergomba vagy Budára. Szállítóeszközök, kofferek, ládák, minden ami kell rendelkezésére állnak.

Drága magyar honvédek! Megáldottam őket. S nem tudom ki volt megindultabb, ők vagy én magam, amikor áldásomat kapták. (…)

Hogy érek ma Budára?

Csak Rétságig érünk. Azért hajtottunk arrafelé, mert a rétsági magyar "vörös katonák" szabadítottak ki s parancsnokuk is arra kért, maradjak éjszakára a honvédekkel, hiszen a többiek is látni szeretnének. Egyébként az éjszakai út még nem volt egészen biztonságos. (…)

Október 31-én reggel 6 órakor indultunk a rétsági honvédkaszárnyából: katonai diadalmenetben, virágot hintő, ujjongó közönség sorfala közt. Katonai autón megyek. Impozáns a menet; harcikocsik. rohamlövegek, ragyogó arcok... Pallavicini-Pálinkás őrnagy, Spitz és Tóth főhadnagyok ülnek mellettem. Ruhoczki volt a gépkocsivezető.”

A szabadság álmát rövidre szabta a történelem: november 4-én megindult a szovjet invázió. Mindszenty az amerikai nagykövetségre menekült, Pálinkás őrnagyot elítélték és 1957. december 10-én kivégezték és jeltelen sírba temették.

Mindszenty erről is megemlékezett emlékirataiban: „E rettenetes időkben állandóan a hősi halottakra, sebesültekre, deportáltakra. éhezőkre, hajléktalanokra, s a magyar menekülők áradatára kell gondolnom. Az akasztófákra került fiatalkorú diákokra... És a rétsági honvédekre, akiknek bűne az volt, hogy kiszabadítottak Felsőpetényen. Pálinkás (Pallavicini) őrnagy kivégzésének hírét márcsak ezért is roppant megrendüléssel vettem. Értem kellett meghalnia.”

A történet sajnos nem egyedi: egy katonatisztet, aki 1956-ban a nemzeti oldalra állt, később kivégeznek, azonban a katonatiszt személye egyedivé teszi ezt a történetet: a Pallavicini család több mint ezer éve jegyzett a történelemben, hatalmas birtokaik voltak Magyarországon. Hogy került egyik tagjuk a kommunista néphadseregbe, hogyan kaphatott tiszti rangot? Osztályáruló volt, a korabeli kifejezéssel? Vagy mélyebb okai voltak a döntésének? A megemlékezések erről szemérmesen hallgatnak, de erről is beszélünk kell, hogy megértsük, hogy miért és hogyan áldozta életét Pálinkás, alias Pallavicini őrnagy az életét, hogy megértsük vértanúságának mélyebb értelmét.

A Pallavicini család már több, mint ezer éves, de a magyar történelemben csak a XVI. században tűntek fel és akkor sem a legszebb tettel: Sforza Pallavicini (1519-1585) volt fráter György gyilkosainak egyike (1551). Jókai Mór így ír erről: „Eljött a december. Az erdélyi hadsereg hazaoszlott. Castaldo és Sforza Pallavicini hadaikat téli szállásaikra küldék Erdélyben. Fráter György a saját testőrezredét is szabadságra küldé: a hadviselés télen pihent. December 12-ikén, András napján érkezett meg Fráter György alvinci kastélyába, tábori fáradalmait kipihenni.

A krónikás feljegyzi e napról, hogy azon szokatlan természet csodái voltak; zivatar volt, villámlott, mennydörgött, sűrű zápor esett, délután fényes szivárvány ragyogott az égen, mely után kemény északi szél támadván, egyszerre átcsapott az időjárás csikorgó hidegbe. Luca napjára jéggé fagyott minden folyó.

Castaldo és Pallavicini nehány nap múlva Fráter György vendégei voltak a kastélyban, s vacsoránál együtt mulattak vele.

Fráter György annyira gyanútalan volt, hogy még a rendes testőreit is előreküldé Gyulafehérvárra: nem tartott maga mellett mást, mint Vas Ferenc apródját és Ferrari Márk olasz titkárját.

Szent Özséb napján, Luca után harmadnapra, korán reggel kopogtatott a kardinál ajtaján a titkárja, Ferrari Márk.

Fráter György éppen a hóráit végezé, az imazsámolyrul kelt föl. Pongyolaruhája, egy drága prémes kaftán volt rajta. Kinyitá a titkárjának az ajtót.

Ferrari egy levelet adott át a kardinálnak, amit az felbontott, s elkezdett olvasni. A titkár ruhaujjából markába csúsztatá a gyilkot. De nem volt bátorsága a rémtettet végrehajtani: visszahúzódott. Ámde az ajtóban állt Pallavicini, az visszalökte, s az ajtót behúzta előtte.

Ekkor Ferrari odaszökött a kardinálhoz, s tőrével a nyakába döfött.

– Mi ez? – kiálta föl Fráter György, visszafordulva. A gyilkos még egyszer a nyakába szúrt.

De a hatalmas, erős férfi egy ökölcsapással leteríté a nyomorultat, s kicsavarta kezéből a gyilkot. Ekkor berohant a mellékszobában rejtőző többi orgyilkos, köztük Pallavicini, s karddöfésekkel, pisztolylövésekkel leteríték a kardinált, aki „Jézus Mária!” kiáltással rogyott össze, s kiadta lelkét.

A kiáltására elősiető apródját, Vas Ferencet is hét sebbel átszúrva leteríték, s halottképpen otthagyták az ura mellett.

Azután levágták a kardinálnak azt a fülét, melyről híres volt, hogy születése óta szőrös, s hőstettük tanújeléül elküldték Ferdinándnak.

Azzal otthagyták a halottat. A kincsein megosztoztak.”. A történelmi igazság kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy Sforza Pallavicini, ha nem is volt hős, semmiképpen sem volt gyáva: később harcolt a palásti csatában is, ahol török fogságba esett.

Antal szülei ellentmondásos személyiségek voltak: édesapja, Pallavicini György (1881-1946), a kor ismert legitimista (királypárti) politikusa, angolbarát, konzervatív, de a társadalmi kérdésekre nyitott politikát folytatott. Következetességére jellemző, hogy a trianoni békediktátum elfogadása elleni tiltakozásul kilépett a pártjából és függetlenként politizált. Édesanyja, Andrássy Borbála (1890-1968) nézetei pont ellentétesek voltak: az Andrássy-lánytestvérek ellenzékisége országszerte híres volt, elég Andrássy Katinkára, Károlyi Mihály feleségére, a „Vörös Grófnőre” utalni. Az ellentétes hatások lázadó fiatalhoz vezettek. Érettségi után, 1940-ben, 18 évesen kétkezi munkás lett a Weiss Manfréd gyárban, majd ugyanebben az évben önkéntesként bevonult. Apja akaratával szembeszegülve nem a huszárokhoz jelentkezett, hanem a páncélosokhoz. 1943-ban avatták páncélostiszté, de alakulatát néhány hónapos frontszolgálat után visszavonták. Az 1944. március 19-i német bevonulás után náciellenes szervezkedésekben vett részt, többek közt tagja volt a Magyar Frontnak is (a katonai ügyészség vizsgálatot is indított ellene, de bizonyítékok hiányában felmentették), alakulata részt vett 1944. július 6-án a csendőrpuccs leverésében.

A nyilas hatalomátvétel után Antal részt vett az ellenállásban, majd november végén megadta magát a szovjeteknek. 1946 februárjában, ellenálló múltjára való tekintettel és Szakasits Árpád közbenjárására szabadon engedték.

Ha eddig nézzük Pallavicini Antal életrajzát, egy rendhagyó, de tiszteletreméltó életút áll előttünk – azonban az a fiatal tiszt, aki hazatért a fogságból, már kommunista volt. Megtagadta apját, anyját, testvéreit, származását, feljelentette tiszttársait[1]… 1949-ben így írt: „Anyám...  Népi  demokráciánkba  beilleszkedni  nem  tud  és nem is akar... György... a Szovjetunióból visszatérve csak egyszer találkoztunk futólag  ...  számára...  azelőtt  sem  voltam  megbízható...  Ede...  Politikai semlegességét továbbra is megtartotta, fejlődésképtelen...  Ennek tulajdonítom, hogy 1949. június 1-jével állásából elbocsátották. Még talán nem ellenség, de hamarosan azzá lesz, és előbb-utóbb nyugat felé fog távozni akarni... Teodóra... A napokban kivándorló-útlevelet kapott, a közeli hetekben menni készül.  Véleményem szerint csak menjen, belőle hasznunk úgysem lesz... Anyámmal és testvéremmel nem érintkezem.  Velük való kapcsolatom ellenséges.”. 1947-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba, majd 1948-ban tagjelölt lett a Magyar Dolgozók Pártjában is.

Könnyű lenne ítéletet mondani felette, de ne tegyük: azokban az időkben nehéz volt erősnek maradni, nem mindenkinek sikerült.

1949-50 körül azonban már az ő neve is a gyanúsak közé került: az államvédelmi kihallgatási jegyzőkönyvekben egyre gyakrabban merült fel a neve. Megfigyelték, de nem tartóztatták le.

1951-ben vette fel a Pálinkás nevet, de ez nem sem segítette sem az előrejutását, sem a Pártba való felvételét. Barátai szerint ekkor már kiábrándult a kommunizmusból, de még mindig hitt az egyenruhában, a hivatásában. Kérelmére, hosszas huzavona után Egerből, ahol már elviselhetetlenné vált az őt körülvevő bizalmatlanság, áthelyezték Rétságra. De jött 1956… És a folytatást már ismerjük: kiszabadította Mindszentyt.

A szabadságharc után letartóztatták, de először még szabadon engedték, de leszerelték. Majd újra letartóztatták és első fokon életfogytiglanira, majd halálra ítélték.

1957. december 10-én végezték ki.

Különös játéka a sorsnak: az első Pallavicini, aki feltűnt a magyar történelemben, egy bíborost gyilkolt meg, az utolsó, aki szerepet vitt a históriánkban, egy bíborosért adta életét.

Hogyan emlékezzünk Pálinkás-Pallavicini Antalra? Feledjük el 1945 és 1956 közötti életét és a hősök panteonjába helyezzük? Tegyük zárójelbe, hogy megtagadta családját, kiszolgálta a magyar történelem egyik legembertelenebb rendszerét? Nem könnyű a válasz, s mivel nem történész vagyok, akinek fogja az objektív és igazolható tényeknek, hanem író, aki a lélek titkait keresi, a sorsában nem a töréspontokat keresem, hanem azt, ami állandó volt. Mert hiszem, hogy élete pokoljárásában, amikor látszólag mindent elárult, amiben hitt, őrzött valamit, ami később a vértanúhalálba vitte.

Talán választ adhat egy későbbi visszaemlékezés[2], mely szerint Pálinkás 1955-ben így vívódott magában:

„Miért nem szaladtam el 1944 telén, mint a legtöbbje, vagy legalább 1948-ig, mikor még a reménység is szertefoszlott? Miért nem élek valahol külföldön, előkelő rokonságom közelében...? Hát mindezt nem tettem, kérem. Én kicseréltem magam, elfelejtettem mindazt, ami a múlthoz kötött... csak egyetlenegyet nem... a hazám... Ami itt van a Duna-Tisza táján, több mint ezer esztendeje, s amelyet nem lehet újjávarázsolni sem Bécsben, sem Münchenben... Aztán én nem tudnám a külföldi összeköttetéseimet értékesíteni, mert egyszerűen nincsenek... S ha volnának, ugyan mit érnék velük? Még köszönni sem tudnék... Látott már magyar arisztokratát, aki egyetlen idegen nyelven sem beszél? ... Hát akkor jól nézzen meg engem az ügyvéd úr! Mert én nem tudok, csak magyarul... akárcsak a tiszaháti vagy a somogyi magyar paraszt... nem akarok soha máshol élni, mint itthon, Magyarországon! Ha süt, ha fúj, ha derűs, ha havazik... Ami meg a honvédséget illeti: egész életemben hivatásos tisztnek készültem... Én semmi máshoz nem értek, csak a katonasághoz. Ez a katonaság meg megint csak itt van... ezen a szerencsétlen földön, abban szolgál a magyar gyerek, akármilyen a zászló... Ezért vagyok én ma is hivatásos katona, magyar honvédtiszt, s leszek is az, ameddig csak élek.”

Talán ez a pár mondat adja meg Pálinkás-Pallavicini Antal fordulatos életének vezérfonalát – én így emlékezem rá.

A téma iránt érdeklődőknek ajánlom a „KIRÁLYÉRT – HAZÁÉRTIfj. Pallavicini György és Pálinkás (Pallavicini) Antal életrajzi vázlata” c. könyvet.

#Nógrád #NógrádMegye #Rétság #Mindszenty #PálinkásŐrnagy #PálinkásPallavicini

[1] Berta Lajos (1891-1969), ítélet: 15 év börtönbüntetés

[2] Dr. Pogány András: Város a homályban.