Olvassuk a történelemben, hogy több király vágyott arra, hogy belépjen a földi paradicsomba, megpillantsa kellemetességét, de sehogyan sem tehette meg.
Elsőnek Xerxész, a perzsák királya. Miután sok országot leigázott, a paradicsom elfoglalására igyekezett. Az éhség azonban megakadályozta, mivel elfogyott az étele és itala neki is és a hadseregének is.
Másodiknak Cambyses, a médek király akarta meglátni a paradicsom szépségét. Őt árvíz akadályozta, ezért nem tudott odajutni.
Harmadiknak Nagy Sándor vágyott a paradicsomba, miután igájába hajtott mindeneket. El is jutott egészen a tüzes övig, amellyel körül van véve a paradicsom, mint egy fallal, ahogy a tudósok mondják. Őt az égető tüzes kerítés akadályozta meg abban, hogy behatoljon.
A negyedik Néró volt, boldog Péter és Pál apostolok megölője, aki a paradicsomba akart jutni. Mielőtt azonban útnak indulhatott volna, meggyilkolták és ezért nem tudott odamenni.
Boldog Temesvári Pelbárt: Példázatok (Vásárhelyi Judit fordítása)
A férfi a csíksomlyói templom domborművű térképe fölé hajolt és úgy mutatta a nőnek:
- Ezt az útvonalat képzeltem el.
A nő még utoljára megpróbált ellenkezni, bár tudta, hiába: a férfi ritkán kötötte meg magát valamiben, de most eljött az a pillanat:
- Már jártam a kápolnánál…
- De nem ezen az úton.
- Mint minden normális ember, mi körbe mentünk – rajzolta fel az ujjával az ésszerű útvonalat a makett felett.
- Az túl könnyű – legyintett a férfi.
- Épp azért!
- Hidd el, csak ezen az útvonalon lehet felmenni a kápolnához, hogy azt lássuk, amit én szeretnék mutatni neked.
- Ugyanaz a kápolna, nem?
- Nem! És épp ez a lényeg! Hogy ne egy séta legyen, hanem kemény út. Az értéket mindig az ár határozza meg…
- Nocsak, kibújt belőled a közgazdász! – nevetett fel a nő.
- Ha csak sétaúton megyünk fel, akkor nem más, mint egy turisztikai látványosság, egy kilátó. Azonban, ha egyenesen megyünk fel, ha megküzdünk testi és lelki korlátjainkkal, akkor tudunk valami olyasmire találni, ami által többé válunk. A középkorban egy zarándok hiába hozta el egy szent mumifikálódott testét a szomszéd városból, nem volt akkora becsülete, mint ha Rómából vagy Jeruzsálemből egy ólomérmét a szuvenírárusoktól. És ez az út nem is olyan meredek – mutatott a férfi még egyszer a térképre.
- Háááát – nézett a nő hegy felé: a valóságban sokkal fenségesebnek és meredekebbnek tűnt, mint a maketten. – Rendben, azonban két feltételem lesz: az első, hogy ha úgy döntök, akkor visszafordulok, te mehetsz arra, amerre akarsz.
- Rendben. És a második?
- Hogy ez lesz az utolsó őrült ötleted ezen az úton!
A férfi aggódva nézett az égre, amikor a hegy lábához értek: Székelyföld egén igencsak borúsak voltak a fellegek ezek a vasárnap délelőttön. Egy pillanatra elbizonytalanodott: lehet, hogy igaza van a nőnek, és az égiek sem akarják, hogy feljussanak a kápolnához? Végtére is, reggel már voltak Szentmisén, a lelki élmény így is megvolt… Talán nem szabad telhetetlennek lennie és túlfeszítenie a húrt sem a nővel, sem az Istennel szemben.
Azonban a nő fürge léptekkel már jóval előtte járt: miatta nem kell aggódnia…
- Nézd! – mutatott a nő a közelben legelésző bárányokra. A látványban volt valami megnyugtató, valami biblikus, valami szent.
Amikor a fákhoz értek, visszanéztek a kegytemplomra. Amíg a nő készített pár tájképet a mobiljával, a férfi mesélni kezdett:
- Kamaszkoromban nagyon szerettem Temesvári Pelbártot. Olyan volt a tizenötödik században, mint Örkény István a huszadikban: megpróbált minél kevesebb szóval minél többet elmondani arról, amit hétköznapi aggyal nem lehet felfogni.
- Ha most még egyszer előhozod azt a barátodat, aki azt mondta, hogy biztos nagy író vagy, mert csak azok tudnak ilyen hosszan és unalmasan írni, mentem visszafordulok, pedig már kezdek belejönni.
- Nem! Ígérem! Azt csak író-olvasó találkozókra tartogatom, elég mindenkinek egyszer hallania. Amit mesélni akartam, hogy arról írt egy helyen, hogy amióta az első emberpár kiűzetett a paradicsomból, mindig visszavágytak oda az emberek és a nagy uralkodók, a híres hadvezérek hatalmas seregekkel törtek arra, amerre sejtették. Így tett Nagy Sándor és Néró császár is, de mindegyik meghalt, mielőtt eljutott volna a földi paradicsomhoz. Talán már húsz éve, hogy egyszer megmásztam ezt az utat és azóta vártam, hogy még egyszer megmásszam. Valahányszor eljutottam ide, mindig megpróbáltam, de valami mindig közbejött: vagy az időjárás romlott el, vagy az nem bírta, akivel jöttem. Most azonban itt vagyunk az út elején…
- És még nem mondtam, hogy foduljunk vissza. Ezt akartad mondani?
- Igen.
- De ha most azt mondod, hogy velem jutsz fel a paradicsomba, a csúcsra, akkor most rögtön megteszem!
A férfi azonban nem mondott semmit sem és tovább indultak.
Az út egyre meredekebb volt, az ösvény egyre kacskaringósabb lett, egyre nehezebb volt rátalálni, merre vezet… A nő időnként rászólt a férfira, hogy nézzen a lába elé, mert, ha legurul, ő aztán nem megy érte. A stációknál meg-megálltak és a korlátba kapaszkodva pihentek kicsit.
- Nézd a feliratokat! – mutatott a férfi az oszlopokra.
Az állomásokon egy-egy szám és egyszerű dombormű jelenítette meg Jézus szenvedését, de alatta az évszám, az állítók neve és egy-egy fohász is szerepelt.
- Nekem ez a keresztút a Székelyföld igazi, lelki középpontja.
- Nem a kegytemplom? Pedig azt hittem, az neked a legfontosabb.
- Nem… A kegyszobor, a csoda arról szól, hogy Isten megjelenik az emberek világában. Ez a mi fogalmaink szerint természetfeletti, mert nem úgy mennek a dolgok, mint ahogy megszoktuk, de valójában természetes, hiszen Isten szeret minket és ezért természetes, hogy segíteni akar minket. Ha igazán tudnánk Isten szeretetét, nem hoznának minket izgalomba ezek a jelenségek.
- Akkor mi az, ami izgalomba hoz? – kérdezte a nő.
- Az ember, ami természete szerint gyarló és esendő, mégis képes arra, hogy elinduljon Isten felé. Ha valamit csodának tartok, akkor ez az. Ahogy olvasom ezeket a feliratokat, és arra gondolok, hogy amikor Erdélyt Romániához csatolták, amikor az itt élők minden reményüket elveszítették, elindultak Isten felé, ezen a meredek úton, amin mi is alig bírunk felkapaszkodni, felhozták, a követ, a betont és oszlopokat emeltek, hogy saját szenvedéseiket Jézuséhoz kapcsolják. A szememben ez az igazi csoda: a gyarló ember elindul Isten felé.
- Ahogy mi is…
- Igen, az, hogy hajlandó voltál erre az útra, hogy nem fordultál vissza, ugyanolyan csoda. Lélekben felkészültem rá, el tudtam volna fogadni, hogy az az Isten rendelése, hogy soha ne járjam végig ezt az utat. Pedig nem szoktam feladni, ismersz…
- Mint a rossz pénzt…
Már az utolsó stációk egyikénél jártak, amikor még egyszer visszanéztek a templomra. Már kezdtek fáradni, izzadtak voltak, de az eső nem esett és már alig volt valami a célig.
- Hát jól nézünk ki… - állapította meg a nő.
- Ahogy mondani szoktad: ha jobban néznénk ki, ki is esnénk! – nevetett fel a férfi.
- Ez most rossz vicc… Tekintetbe véve, hogy ha itt elkezdenénk lefele gurulni, csak egy csoda állíthatna meg minket. Fogd már azt a korlátot, ne két kézzel fotózz! – szólt rá a férfira. A férfi beletörődőn elrakta a mobilját.
- Gondolkoztál azon, hogy mit találsz, ha feljutunk a kápolnához? – folytatta a nő.
- Nem tudom – vallotta be a férfi.
- Ismerlek, titokban valami csodára vágysz. Emlékszem, a nagyváradi templomban is ezért mentünk el. Úgy gondoltad, hogy ott meg fogod találni Istent. Te imádkoztál, én meg a templomot és téged néztelek és próbáltam megtalálni a kapcsolatot, hogy miben vagy egy a falakkal. Hogy mi járt át téged… Nem tudtam rájönni.
- Nem kérdezted sohasem, hogy mit éltem át.
- Nem kérdeztem, mert tudtam, hogy nem tudnál rá válaszolni. Nem tudod, de nem is érzed a választ. Most mégis elindultál egy ugyanolyan, csak még nehezebb útra. És most sem tudod, hogy mit találsz majd. És én féltelek, hogy ha most sem találod meg, akkor csalódott leszel. Azt szeretném, ha annak tudnál örülni, amit találsz ott, bármi is legyen az.
- És ha semmit sem találok?
- Akkor tanulj meg a semminek örülni.
- Értem.
- És szeretném, ha még valamit megértenél. Te meg én más utat jártunk be: te egy zarándokutat jártál végig, én inkább egy teljesítménytúrát. Te kerestél valamit, meg akartál élni valamit, én be akartam magamnak bizonyítani, hogy képes vagyok erre, képes vagyok megmászni ezt az őrült és meredek utat.
- És képes voltál… Alig bírtam tartani veled a lépést.
- No smúz! A lényeg azonban, hogy pár méter és én megtaláltam, amit akartam.
- Igen, csinálunk néhány fotót, mint akik a holdra szálltak, mint akik meghódítottak egy új hegycsúcsot és visszaindulunk. Csak rólunk senki sem fogja tudni, hogy mit és miért értünk el, csak mi magunk…
- És pont ez volt a célod – fejezte be a nő a férfi gondolatait.
- Jó lenne, ha lenne egy olyan legenda vagy babona, hogy annak, aki ezen az úton jut fel a kápolnához, ott Isten meghallgatja egy kérését.
- De nincs ilyen legenda… Vagy tudsz ilyenről?
- Nem. Aki ide feljön, önmagáért jön fel. Hogy közelebb legyen önmagához és Istenhez.
- Indulunk? Készen állsz rá?
- Igen – bólintott a férfi és nekivágtak az utolsó métereknek.
Talán félóra múlva csendesen ballagtak egymás mellett, lefele a hegyről. A nő azon gondolkozott, hogy valójában nem a közösen elért célok kötnek össze két embert, hanem az út, amit megtettek, s félt, hogy a férfi is erre gondol.
A hegy lábánál a férfi megtöltötte a kulacsát borvízzel és megkínálta a nőt. Az belekortyolt, és többet nem beszéltek erről az útról.
Comments