Szeretnélek, Szabadka áldani,
mint tette egykor Kosztolányi[1],
vénségedben keresni az örökkévalót,
ami túl minden tragédián
megőrzi örök szellemed.
Különös város vagy, Szabadka,
házaid szecessziója,
mint ékszeres ládika kincsei,
tövükben madarak vergődik a halált[2],
s a kettő nem talál harmóniát.
Helyemet keresve háromszögelek,
a városháza tornya zúgó időn túl
büszkén irányt mutat;
a Népszínház őrzi a szót, a szellemet;
egy öregember szobra,
Bíró Károlyé[3], ki majd évszázadot jegyzett,
tanúsítja, hogy maradhat ember az ember,
s e három pont közepére állva,
érzem, önmagam lehetek.
[1] „Mert vén Szabadka, áldalak,
mint hosszú, bús évek alatt
hittem sorsnak, hazának,
te álom voltál és regény,
poros hársfája "A szegény
kisgyermek panaszá"-nak.”
Kosztolányi Dezső: Ha volna egy kevés remény
[2] utalás a Hűségükért és a Vergődő madár emlékművekre: az előző a kilencvenes évek délszláv háború áldozatainak, míg a második az 1944-45-ben a szerb partizánok által legyilkolt civileknek állít emléket.
[3] Bíró Károly (1864-1952), a második leghosszabb időszakot letöltő polgármester.
Comments