Veled jártam Szent Jakab ösvényét, pár méter volt, rövid út csupán, mégis része egy nagy egésznek, melynek végén a cél elérhetetlen: messzi földön Szent Jakab temploma[1], s a föld felett a menny, mindünk otthona.
Veled jártam Szent Jakab ösvényét, pallókon át, fagyos sár felett, ahogy a gondolat, mi nemes, a létből az életbe emel, ahogy a Szó, az Ige, mit szolgálunk mindketten, köznapot ünneppé tehet.
Veled jártam Szent Jakab ösvényét, az utat, mely egy irányba visz: rajtunk áll, a tovább, vagy visszafordulás, vagy végig megyünk e furcsa Möbius-szalagon[2], önmagunkhoz visszatérve, lélek-gazdagon, magasra szállva[3], sorsunk útjait csodálva.
Mert az út adott, lépteinknek Isten szab irányt, döntésünk, hogy végigjárjuk-e, tévutak közt választva igazat, vagy elcsábít sok tarka semmi, mit az idő pőrére koptat el.
[1] utalás arra, hogy a dabasi Szent Jakab sétány része Camino mintájára alakult a Magyar Zarándokútnak [2] egy önmagába visszaforduló szalag, aminek érdekessége, hogy bár háromdimenziós test, aminek csak egy oldala és éle van [3] utalás az ösvényen található kilátóra, ahonnan csodás panoráma nyílik a környékre