Télanyó előbújt ködkunyhójából elégedetten körbenézve: mindenhol csend, hó és hideg honolt. Így helyes, gondolta. A világon minden elmúlik, csak az elmúlás örök, s ő, a Télanyó ezt az elmúlást testesítette meg. Bár a Karácsonnyal még ő sem bírt: bármilyen hideg szelet is küldött a világba, az emberek mindig összegyűltek, ünnepeltek, énekeltek, egy éjszakára még az ő hatalma is megroppant – de az ünnepek már elmúltak, már semmi sem veszélyeztette hatalmát, minden élő és élettelen behódolt neki. A fák kétségbeesetten integettek csontváz ágacskáikkal, a föld élettelen, jeges sárrá változott, az erdő állatkái éhesen kóboroltak, vagy elbújva aludtak. Én vagyok a világ királynője – gondolta Télanyó és felöltötte felhőköntösét, hogy körberepülje birodalmát. Amikor azonban a puszták között megbújó kis falu felett szállt, egy különös hang ütötte meg a fülét: mintha egy kislány énekét hallotta volna.
Kis virág, hóvirág,
bújj elő immár,
igézd nekem az életet,
legyél a reménynek jele.
Télanyó alászállt a földre és a kislány szemébe nézett:
- Ki vagy te, országháborító, aki megzavarod birodalmam csendjét és nyugalmát?
A kislány zavartan felelt:
- Én vagyok a Tavaszlányka és hidd el, senkit sem akarok háborgatni.
- Akkor miért énekelgetsz?
- Hogy előhívjam az életet, aminek mindenki örül – mutatott a kislány a földre. Télanyó is odanézett: zöld száron kis fehér bimbók himbálóztak.
- Hát ezek meg mik?
- Hóvirágok.
- Virágok? – kiáltotta dühösen Télanyó. – Csak voltak!
És megrázta a felhőket, hogy a hó betemesse a hóvirágokat, de amint abbahagyta, a hóvirágok kidugták kis fejecskéiket a hó alól. Ekkor szelet fújt, de akkorát, hogy kidöntötte a fákat és lerepítette a házak tetejét, de a hóvirágok épp csak bólogatták fejecskéiket. Télanyó kitárta kezeit, hogy jeget facsarjon a felhőkből, de hiába: a kis virágok csak jégruhába öltöztek, ám nem pusztultak el.
Télanyó kétségbeesetten roskadt egy nagy diófa alá:
- Legyőztél… Végem van.
- Ugyan, miért?
- Mert, ha még egy ilyen kis gyenge virágot sem tudok elpusztítani, mint a hóvirág, akkor vége az uralmamnak. Meghalok.
- Dehogyis! – nevetett fel a kislány. – Csak aludni fogsz, ahogy most a nyár alszik és meglásd, egy-kettőre felébredsz. De addig is, a sírás és dühöngés helyett inkább örülj a virágainknak, amit hoztam neked.
- A virágainknak?
- Igen. Megsajnáltalak, mert olyan szomorú a birodalmad, sehol egy virág, sehol egy szín, csak a fehér, szürke és fekete, ezért hoztam el neked a mi közös virágunkat.
- Azért ez így nem igaz… - vetette ellen a Télanyó. – Nekem is vannak virágaim: a jégvirágok. Minden este én magam rajzoltam az emberek ablakába.
- De az nem is igazi virág… Ez viszont az. A tied, mert a télben születik és az enyém, mert tavaszt ígér.
- Az én virágaim… - suttogta Télanyó. És már nem akarta elpusztítani őket.
- Igen: a tél ajándéka a tavasznak és a tavasz hódolata a tél előtt.
- Te nem is kislány vagy, hanem tündér – jelentette ki Télanyó.
- Lehet! – nevetett fel a kislány. – Ahogy érzed! A fő, hogy ne haragudj az időre, hogy folyik, hiszen az állandóan visszatér és minden nap örömöt és szépséget adhat neked. Inkább énekelj velem, hogy a virágaink is velünk örüljenek!
És a tél és a tavasz, a két kislány, hiszen a virágokat látva Télanyó is megfiatalodott, már együtt énekelte:
Kis virág, hóvirág,
ne féld a tél fagyát:
a Nap süt rád immár,
tükrözd az áldását.
És a hóvirágok immár valóban életet igéztek.
Comments