Azokban a napokban, amikor a tél és a tavasz békét kötött, és a két évszak leült egymással békében teázni, Scana útrakelt. Már nem kellett óvnia az erdő állatait az éhségtől és a fagytól, de még a növények sem ébredtek fel, így épp nem volt semmi dolga. Hát megmozgatta szárnyait, és a szelek szárnyára bízta magát. Felrepült, óvatosan kikerülte a fákat, a templomtornyot, átrepült a folyón, a síkságon, egy újabb folyón és a dombok közé szállt. A magasból észrevett egy hófehér mezőt:
- Ejha, ezt meg kell néznem! Már elment a tél, így hó nem lehet, de akkor vajon mi?
Leereszkedett hát a mezőre, s akkor látta meg, hogy millió hóvirág nyílik rajta. Boldogan táncolni kezdett, meghempergőzött a virágok között, de csak úgy tündér-módra: egyetlen szálat sem törve le, egyetlen szirmot sem tépve le. A napba nézett és énekelni kezdett:
Nyíljál kis virág, kicsi hóvirág,
itt van ideje már:
elmúlt a tél, kicsiny szirmod kinyithatnád,
mosolyt varázsoljál.
A hangra, amit emberi fül nem hallhatott, felfigyelt a világ: a hóvirágok felé fordultak, a fák a dallamot susogták, még a Nap is felnevetett. Azonban észrevette, hogy a fák árnyékéban egy szempár figyeli:
- Ki vagy te? - kérdezte meg minden ijedtség nélkül. Nem félt: tudta, egy tündért csak egy másik tündér láthat meg, az ember fiai és lányai csak akkor, ha tiszta a szívük.
- Crona vagyok, ennek a mezőnek a tündére.
- Csodálatos a kerted, köszönöm, hogy megteremtetted.
- Az életet nem lehet megteremteni: az életet Isten teremtette és az élet saját magát újítja meg. Mi csak óvhatjuk és táplálhatjuk.
- Mesélj erről a mezőről!
- Nézz körbe, és meglátod a mező meséjét!
Scana körbenézett: málladozó falak, lerombolt épületek, elvadult ösvények és utak mindenfelé…
- A pusztulást látom… - szomorodott el.
- Jól látod… A világ természete, hogy pusztuljon, mindig a romlás felé tart.
- De miért kell ilyennek lennie a világnak?
- Azért, mert így tudnak az emberek javítani rajta. Ha minden jó és tökéletes lenne, akkor ugyan miért kellene a jóra törekedni? Azért ilyen a világ, hogy senki se nyugodjon meg, senki se lustálkodjon, hanem jót tegyen és ezzel lelkét is jobbá tegye.
- Értem… De akkor miért kell elpusztulnia annak a jónak, amit a jó emberek létrehoznak, miért nem lehet mindig kicsivel jobb a világ?
- Egy kicsivel talán igen, de mindig csak egy lépéssel, hogy mások jótetteinek is maradjon tér benne - mosolyodott el Crona. - Aki ezt a kertet építette egykor, meghalt és szinte minden műve elenyészett, csak jóságának emléke maradt fenn. Amikor végleg lehunyta szemét, akkor jöttem ide és arra gondoltam, hogy őrizni fogom az emlékét. Az emberfiak és lányok idővel leromboltak mindent, amit létrehozott, a házából épp csak egy fal maradt, a virágok elvadultak… Én azonban egy tő hóvirágot ültettem az emlékére.
- És abból lett ez a tengernyi mező?
- Nem - mosolyodott el Crona. - Amikor megerősödött a hóvirág és nem kellett minden pillanatban óvnom, útnak indultam és megkerestem azokat az embereket, akikkel a kert egykori ura jót tett, és ha láttam, hogy ők is jók lettek, nekik is ültettem egy-egy tövet. És ha azt láttam, hogy ők nem csak megtartották a jót, hanem továbbadták, és ezáltal másokban is megerősödött a szeretet, nekik is ültettem egyet-egyet. Mert egyetlen ember jóságából tengernyi jóság születhet, hiába tűnik rossznak a világ.
- Ez gyönyörű tanítás - köszönte meg Scana.
- Nem, ez csak egy gondolat. Tanítássá akkor válik, ha megérted és te is valóra váltod.
- Szeretném, ha az egész világ egy nagy hóvirágmező lenne…
- Addig még sokat kell tenned… Többet, mint amire egyetlen lélek képes. De ne akard az egész világot megváltoztatni, elég, ha magadat jobbá teszed és ha másokban látod a jóságot, óvd és tápláld.
Scana boldogan repült haza, a saját erdejébe. S amikor földet ért, megsimogatta azt a néhány hóvirágot, ami a fái árnyékában nőttek. Mintha egy-két szállal több lett volna, mintha a világ a mai nappal is egy kicsit jobbá vált volna.
A teamesét az Alcsúti Arborétumban tett látogatásunk ihlette