A férfi, Alkibiadész[1], akinek a mondás szerint több hazája volt, mint szeretője, s még több árulása, végre békésen álmodott: a nő, Timandra őrizte álmát. Máskor mindig ébren aludt, nem tudhatta, mikor közelítenek orgyilkosok, ellenséges katonák, hogy felkoncolják. Mellékesen, teljesen jogosan érné utol a sorsa, ő azonban túlságosan szerette az életet ahhoz, hogy feladja.
A nő a karjaival átölelte, szeretettel figyelte a férfi szuszogását; ha látta, hogy nyugtalan álma, megsimogatta az arcát, s altatóként csak azt suttogta: - Szeretlek.
A férfi még félálomban csak annyit kérdezett: - Miért?
- Mert hiszem, hogy jó vagy.
- Én? - kérdezte már ébren a férfi. - Az istenek és emberek összes törvényét elárultam.
- Hát! - Nevetett fel a nő. - Az valóban nem volt szép, hogy a házigazdádnak, aki megmentette az életedet, a feleségét teherbe ejtetted. El kell ismernem, hogy nincs olyan erény, aminek szobrát rólad mintáznák meg.
- Akkor, mégis miért szeretsz? Tudod, hogy egy nap téged is elhagylak. Mint minden nőt és minden hazámat addig.
- Mert érzem benned a jót. Hiszem, hogy mindig a benned lévő jót kerested te is, csak nem találtad. Lehet… Tudom, hogy elhagysz engem is, talán holnap az ellenségeinknél keresel menedéket és győztes hadat vezetsz hazám ellen, de azt is tudom, hogy egy nap végre önmagad leszel, az az ember, akiben hiszek.
- Azt hiszem, ha lenne valaki, aki mellett megmaradnék, aki mellett megnyugodnék, te lennél.
- Gondolom, minden nőnek ezt mondod, mielőtt magadévá tennéd…
- Soha nem tettem egyetlen nőt sem a magamévá, ha öleltem, mindig a magukévá tettem őket: engedtem, hogy a szerelemben végre önmagukra találjanak, azok lehessenek, akiket mások előtt, a férjük, a családjuk, a város előtt titkolniuk kellett. És egyiknek sem mondtam még ezt. Te vagy az első. Benned megtaláltam a békét.
- Mégis el fogsz hagyni, talán ma éjjel, talán holnap, nem tudom mikor, de egyszer biztosan.
- Mégis hiszel bennem?
- Talán nem is benned, hanem a benned lévő jóban, amit talán pont az teremt meg, hogy hiszek benne. Ha az Istenség sem hitt volna bennünk, akkor ugyan, hogy született volna meg az emberi faj? Ha Ő tud bennünk hinni, mi hogy ne híhetnénk egymásban?
- Talán… - kezdte a férfi, de kintről lépteket hallott. A nő kilesett az ablakon: fáklyás férfiak állták körbe a házat, s arcukon látszódott, hogy nem díszkíséretet akarnak adni…
- Menekülj! Még van időd! - kiáltott rá a férfira.
- Nem! Akkor téged gyilkolnának meg - rázta meg a fejét Alkibiadész. - Nem menekülök többet. Itt akarok maradni, ha nem élve, legalább halálomban. Felejtsd el, aki voltam, őrizd meg emlékem, aki ebben a pillanatban.
- Örökké - válaszolta a nő, de a férfi már nem válaszolt, csak megcsókolta, majd baljára tekerte köpenyét, pajzsként, jobbjába fogta kardját és kirontott, hogy férfimódra halhasson meg.
A krónikák szerint Alkibiadésznak nem adatott meg a férfihalál: amint kilépett a házból, lenyilazták és dárdákkal halálra döfködték, mint egy vadállatot. Timandrának azonban nem esett baja, így mikor a gyilkosok eltávoztak, méltó végtisztességet tudott adni a férfinak.
[1] athéni politikus, hadvezér (Kr.e. 450-404)
Kép: Michele de Napoli - Alkibiádész halála