A nő csendesen nézte a Hagia Szophia falait. Különös érzése volt, mintha egy kriptában lett volna: egykor a kereszténység legnagyobb temploma volt, ma már csak egy a sok mecset közül, aminek múltját megpróbálják elfeledtetni. A gyönyörű mozaikokat leplekkel fedték el, a padlót szőnyegekkel, a cipőt le kellett venniük, s a fejét kendővel kellett elfednie. Mintha a múlt megszűnne attól, hogy elfedik és felejtésre ítélik. Eszébe jutott a szerelme… A szerelem, ami már a múlté, de mégis benne él. Azt is megpróbálta elfedni a jelennel, de a szíve mélyén még most is ott él, s miközben az évezredes falakat nézte, csak arra gondolt, ha ő vele lenne, vajon mit mondana, mit mutatna meg neki? Valahogy ez a szerelem, amire már múlt időben kellene gondolni, ugyanúgy élt, ugyanúgy valós volt, mint az Istenszülő és Jézus a leplek alatt.
Valójában nem is a szerelem hiánya fájt neki, hanem a befejezetlensége: hogy nem tudták elmondani az utolsó szavakat, az utolsó „szeretlek-et”, az utolsó „miért-et”… Nem ért véget, nem fejezték be, csak egyszerűen elmúlt. Az utolsó években már érezte, hogy valami eltűnt, talán el is tudta fogadni, mégis, amikor szembesült vele, mintha énjének egy része veszett volna el.
Nem számít, sóhajtott fel. A múlt csak emlék, a holnap absztrakció, csak a jelen pillanat valós. Most itt van, ezt kell megélnie.
Furcsa volt látni az embereket a templomban: talán a háború tette, vagy az, hogy múzeumból mecsetté alakították át (vissza?), de a többségükön látszódott, hogy muzulmánok. Nem csak a ruházatukon, de azon is, ahogy viselkedtek: büszkén nézték a templomot, hitük újabb győzelmeként értékelve, hogy már csak az övék. Csak egy férfi, egy öregember szemében látott szomorúságot: mintha könny csillogott volna benne. Önkéntelenül odalépett hozzá és egy zsebkendőt nyújtott felé.
- Köszönöm. Tudja, itt, ahol állok, mindig megfájdul a szívem. És mindig erő tölt el, ezért jövök ide. Ismeri a templom történetét?
- Tudom, mikor építették és kik, tudom, mikor foglalták el, mikor lett mecset, mikor múzeum és újra mecset… De azt nem merem mondani, hogy ismerném a titkát. Inkább csak érzem.
- Tudja, valamikor ezt a várost még Konstantinápolynak hívták, a templom is keresztény volt, ez volt a Birodalom igazi szíve, nem a palota. Idővel a Birodalom határai szűkültek, nem csak azért, mert a barbárok, a pogányok erősebbek voltak, hanem azért, mert mi is elveszítettük hitünket és erényeinket. Azonban mindenki tudta, hogy amíg a papok pont itt, az oltárnál bemutatják az áldozatot, addig van remény.
- De most már nincs remény… - rázta meg finoman fejét a nő.
- Remény… Talán mindig van: a reményt nem az esélyek éltetik, hanem a hit a lehetetlenben. Amikor 1453-ban a szaracénok elfoglalták a várost, a hódítók betörtek ide is, mindenki tudta, hogy minden elveszett, a papok azonban folytatták a liturgiát, nem gondolva a menekülésre. Sorban legyilkolták őket is.
- Szóval, mégiscsak hamis volt a remény.
- Nem - rázta meg fejét az öreg. - , a remény örök. Voltak túlélők, akik feljegyezték, hogy melyek voltak az utolsó pap utolsó szavai. Azóta is őrizzük ezeket a szavakat, hogy ha egyszer a templom újra a miénk lesz, ha elveszik Krisztus és az Istenszülő képe elől a lepleket, ezekkel a szavakkal folytassuk a szent liturgiát. Ez a remény, ami itt erővel tölt el minket.
- Nem hamis és képzelt ez a remény? - kérdezte a nő.
- Amíg hiszünk benne, addig nem… A ki nem mondott szavakat egy nap ki kell mondani. Nos, Isten áldja.
A nő mosolyogva indult kifele az épületből, amit a remény templommá tett. Érezte, hogy a hiányzó szavak, túl minden észszerűségen, el fognak hangozni, és mindegy, hogy mit hoznak: megadják a teljességet.