A férfi és a nő már időtlen idők óta nem látták egymást. Már elmúlt felettük az ifjúság, az égő ölelések és csókok édes emlékké értek. Mindkettőjüknek volt egy élete, aminek a másik már nem lehetett a része, egy élet, ami a maga módján teljes és szép volt, de a lelkük mélyén tudták, hogy összetartoznak, s álmaikban gyakran találkoztak. Az életben nem, az élet másról szólt. Az élet: család, munka, hivatás, kötelesség. Az álom: ami ezen túl volt.
Messze éltek egymástól, még véletlenül sem futhattak volna össze. Néha meg-megfordultak egy idegen után az utcán, hátha a másik az, de mindig hiába…
Mégis, egy nap, amikor az Advent épp beköszönni készült, a férfi üzent a nőnek: van kedved találkozni?
És a nő csak annyit kérdezett: mikor és hol.
A nő már évek óta próbálta nevelgetni magában a fájdalmat, felidézett minden bántást, amit a férfitól kapott, emlékezetébe idézte, hogy a férfi hány nőt ölelt és csókolt azóta… Elhatározta, hogy nem csókolja meg, nem öleli át, csak visszaadja azt a pár csecsebecsét, amit még a férfitól kapott a szerelmük idején. Összekészített mindent egy dobozba, tudva, hogy ha visszaadja, akkor végre le tudja zárni életének ezt a zavaró részét.
Mégis, ha a naptárra nézett, a lelke egyre jobban ragyogott, néha még a régi dalukat is dúdolgatta, alig hallhatón.
Amikor eljött a találkozás pillanata, percekig nem szóltak egymáshoz. Amikor a férfira nézett, önkéntelenül is arra gondolt, hogy mennyire megöregedett, hogy megfáradt a szeme, már nem csillog úgy, mint rég… Mégis, elég lenne egyetlen érintés, hogy újra lángoljanak. Vagy talán csak annyi sem kellene, elég lenne egy szempillantás, egy érintés. Teljesen elveszne és mindent eldobna, amit azóta felépített az életében.
Nem történt semmi, amit ne láthatott volna meg bárki: csak egy nő és egy férfi voltak az utcán, akik beültek a kávéházba és mindenfajta lényegtelen dolgokról beszélgetnek, mindenről, amiből összeáll az úgynevezett „élet”. Mindenről beszéltek, kivéve, ami igazán fontos lett volna: hogy miért igen és miért nem. Nem beszéltek se a múltról, se a soha el nem érkező jövőről, nem is figyeltek a szavakra, csak élvezték a pillanatot. Csak néha fakadt fel önkéntelenül egy-egy kérdés…
- Emlékszel még, amikor Erdélyben voltunk? Azt hiszem, azon az úton, bár alig voltunk kettesben, boldogok voltunk. Sokszor álmodtam arról, hogy visszatérünk és megmásszuk azt a hegyet - emlékezett vissza a férfi.
- Ugye tudod, hogy most újra elmennék veled és nem fordulnék vissza a hegyoldalban?
- Akkor azt éreztem, ha feljutunk arra a hegyre, ahhoz a kis kápolnához, örökre együtt maradunk.
- És ezért lett vége mindennek?
- Hazugság lenne… Azt hiszem, a mi sorsunkat előre megírták és ez két külön sors. Balgaság volt azt hinni, hogy át tudjuk írni.
- Ahogy azt is balgaság lenne hinni, hogy képesek lennénk egymás nélkül élni. Hidd el, kerestem a hibáidat, megpróbáltalak gyűlölni, néha sikerült is, de amikor megláttalak, tudtam, hogy minden hiába. Lehet, hogy többet nem találkozunk, hogy nem is szólunk egymáshoz, vagy nem üzenünk többet, de most már ott élünk örökre egymásban. És ha én hívnálak?
- Hová hívnál? - kérdezte a férfi.
- A tengerpartra. Tudod, amikor ott nyaraltunk, arra gondoltam, hogy milyen lenne ott veled. Elmentem a világ végére, hogy elfelejtselek, de ott is csak rád gondoltam. Hogy milyen lenne veled lenni ott.
- Mással mentél el…
- Ahogy te is egész jól bejártad a világot nélkülem - állapított meg a nő, nem csekély szemrehányással a hangjában.
A férfi egy mély levegőt vett és kimondta:
- Elmennék veled. Tudom, hogy őrültség, de elmennék. Tudom, hogy csak egy őrült álom, de ez az álom az egyetlen valóság, amire most gondolni tudok.
- Akkor elmegyünk - bólintott a nő. - Erdélybe és a tengerhez is. Megvettem a könyvedet.
- És tetszett? - kérdezte a férfi, hálásan, hogy témát váltottak.
- Nem tudom megmondani. Nem bírtam végigolvasni, olyan volt, mintha minden szó rólam, rólunk szólna. Elhatároztam, hogy kidobom, de csak félreraktam. Ha hazaértem, azt hiszem, folytatom.
- Haza?
- Ahová tartozom. A férjem, a gyerekeim.
- Hogy tudtál elszabadulni?
- Egy barátnőm biztosította az alibit.
- Add át neki a köszönetemet.
- Meg fogom neki köszönni, hidd el.
- Nem lenne kedved… Mit szólnál, hozzá, ha küldenék neki köszönetképpen egy könyvet?
- Van nálad?
- Hoztam neked egyet, csak nem mertem odaadni. Akkor vidd el neki.
- Dedikálnád is? Csak, hogy értékesebb legyen neki.
A férfi leült és elővett a táskájából egy könyvet. Automatikus mozdulattal a táskájába akart nyúlni egy tollért, de aztán meggondolta magát: - Tudnál adni egy tollat?
A nő átnyújtotta a sajátját. A férfi megpróbált írni pár kedves szót a könyv elejébe, de úgy remegett a keze, hogy majdnem kiesett belőle minden. A nő arra gondolt, hogy a férfi nagyon megöregedett, talán már nem az élet, hanem a halál akadályozza meg, hogy újra lássák egymást… Megfogta a férfi kezét és a szemébe nézett. Mintha a világegyetem összes energiája áramlott volna közöttük.
- Béke… - suttogta a férfi.
- Béke - válaszolta a nő. - Ha ez a pillanat a te regényedben lenne, mi történne? Mi lenne a mese vége?
- Ismerhetnél - mosolyodott el a férfi. - Az én meséimnek sohasincs vége. Azt mindig az olvasóra bízom.
- Akkor én úgy fejezem be: tenger.
- És én meg úgy: a hegyünk. Szerinted találkozunk még?
- Valahol út közben… - válaszolta a nő és hazaindult.