- Hogy tetszik? - kérdezte a nő a férfit.
- Furcsa… - válaszolta a férfi. - Egyszerre érdekes és letargikus.
- Mire gondolsz? A házra vagy a vonatokra? - mutatott körbe a nő.
- A kettőre együtt. Egykor arra tervezték ezeket, hogy száguldjanak mindenfelé, most lecövekelve állnak itt. A házra, ami egykor állomás volt, most talán meg sem áll itt a vonat. Ha egyáltalán jár.
- Sajnálom, azt hittem, tetszeni fog - válaszolta szomorúan a nő.
- Nem mondtam, hogy nem tetszik. A felszínes tarkasága mellett elgondolkoztatja az embert.
- Mire gondolsz?
- Hogy ez a bakterház olyan, mint a szerelmünk. Valamikor száguldott, repült, most meg csak áll élettelenül, és emlékeztet valamire, ami már sohasem térhet vissza. Mégis, a maga élettelenségében is lenyűgöző - magyarázta a férfi.
- Akár az életünk tükörképe is lehetne. Megöregedtünk. Nagy álomokkal indultunk neki, aztán megrekedtünk és csak az emlékeink maradtak. Azt legalább meghagyta az idő, de lehet, hogy aztán azok is eltűnnek, az élettel együtt.
- Szerinted így kell lennie?
- Így van. Az élet logikája a halál.
- Nem igaz! Az élet logikája az élet! - ellenkezett a férfi.
- Szép is lenne… De az a vonat már elment. Vagy - nevetett fel a nő: - Most már sosem megy el!
- Örülök, hogy nevetsz. Az a legszebb hang a világon. Meg amikor énekelsz…
A nő mosolyogva énekelni kezdett:
- De az a vonat már sohasem De az a vonat már sohasem Vagyis jön, csak üresen Rajta sok-sok idegen…
- Szeretem, amikor énekelsz… Akkor úgy érzem, hogy minden rendbe jön és minden lehetséges - fogta meg a nő kezét a férfi.
- Még a mozdony is elindul?
- Igen, csak lépj fel rá és képzeld el, hogy forognak a fogaskerekek!
- Bolond! Miért kell ehhez fellépnem a mozdonyra?
- Hát, hogy le tudjalak segíteni!
A nő belátta, hogy ellenkeznie fáradságosabb lenne, így fellépett a mozdonyra, behunyta a szemét és arra gondolt, hogy a férfi mennyit játszhatott a vasútmodelljeivel gyerekkorában… Érezte, hogy a gépezet életre kel alatta, és lassan elindul. Kinyitotta a szemét és a férfira nézett: újra fiatalnak látta, olyannak, akivel képes lenne mindent újrakezdeni. Mosolyogva kikerülte a férfi feléje nyújtott kezét és leugrott a földre, mint egy huszonéves. Aztán körbejártak a bakterházban és mindent életre keltettek. A gépeket és az álmaikat is.
S amikor útnak indultak, érezték, hogy végtelen út áll előttük…
(Tiszaszentimre, Pusztakettős, bakterház)
Minden mese annyira jó és olyan valódi, mintha most történne. Szeretnék a szereplők helyébe lenni, mert úgy játszanak a szavakkal és a helyzetekkel, mintha megéltem volna ezeket a meséket !
Nagyon jó mesék. Talán néha életre is kelnek, és megélik az emberek a meséket.